Idén végre elmentünk a Néprajzi Múzeumban tartott 2016-os World Press Photo kiállításra. Azt kell mondanom, hogy jó is volt, meg nem is. Egyrészt egy tök nagy térben falanszterekbe rendezték a képeket, ami miatt sorban állás alakult ki a képek előtt, ami elég komikus helyzet volt, mert hátrálni se tudtál, se balra, se jobbra haladni, olyan alakú volt az így kialakult tömeg. A képek nagy része a menekültválságról szólt, őrületesen durva hatással volt ránk. Foureynak fojtogató érzése volt, én meg folyton a gyereket figyeltem, de jó, hogy ő jól van, nem úgy szír gyerektársai. Voltak természetfotók meg sporteseményes fényképek, és városfotók is, azok is mind valami olyan fenséges dolgot fejeztek ki, ami szintén szokatlan egy ilyen kiállításon. Vagy csak régen jártam már WPP-n.

A múzeumban a WPP után még megnéztünk egy ideiglenes kiállítást a jászolok történetéről. Most - korábbi NM-es élményünkkel ellentétben - voltak kiállított tárgyak nagy tömegben. De megint nem értettél meg semmit az egészben, ha nem olvastál el egy doktori disszertációnyi anyagot, amit felraktak a falra. Szörnyű. A NM-ben egyébként őrült fejetlenség tombolt aznap - is. A ruhatáros értetlen volt, a pénztáros egy pénztártól átvitte az egész - egyébként őrülten lassan mocorgó - sort egy messze levő új pénztárhoz, ami miatt az emberek egymásnak estek. Mi bónusszal érkeztünk, ami miatt nekünk is ki kellett állni a sort. A pénztáros megkérdezte, hogy mikor vettem a bónuszt, erre nem tudtam válaszolni, de azért teátrálisan ránéztem a fél éves gyerekemet már 20 perce a karjában tartó, izzadó férjemre, és lázasan elkezdtem nézni az emailjeimet. Végül kiderült, ez mégsem fontos információ. Nahát. Ja, és a NM-be 20 lépcső vezet a kiállításokhoz, igazán intelligens ország ez, se akadálymentesítés, se semmi. Nem törvény az egyébként vagy lemaradtam? Bezzeg, ha yoyóznék a metrón! Viszont a női mosdóban volt pelenkázó. Mert ugye sem a kerekesszékes nem pelenkáz, sem a férfiak. Hiszen ez Magyarország. Ja, és a lenti vécéért 200 Ft-ot kell fizetni, és nem tájékoztatnak róla, hogy "ja, amúgy majd az elsőn is lesz ingyen".

Továbbra is utálom ezt a múzeumot, de a WPP kiállítás örökre nyomot hagyott bennem. Főleg megható volt ezután kimenni a Kossuth térre több ezer emberrel együtt és mutatni egy kis emberséget. Szükség van rá, bár igény az nincs.

Régóta szeretném megnézni Haumann Péter főszereplésével a Szókratész védőbeszédét.

Sajnos, ez mindmáig nem sikerült, de nem adtam fel a reményt.:) De most amúgysem Platón híres művéről akarok beszélni, hanem Xenophónéról. Ezt a rövidke kis szöveget egy ültő helyemben elolvastam és igazán elgondolkodtatott. A szöveg arról szól, hogy miként viselkedett Szókratész perbefogása után és attól olyan elgondolkodtató, hogy azt állítja, Szókratész tulajdonképpen meg akart halni, azért beszélt úgy bírái előtt, ahogy tette. Egészen banálisnak tűnik az indoka: eddig jó életet élt, a halál úgyis elkerülhetetlen, s így legalább úgy halhat meg, hogy a legkisebb terhet fogja jelenteni barátai számára. Az ember önkéntelenül is tiltakozni akar persze, s valahogy nem is érzi a platóni Szókratészhez méltónak ezt a megfontolást. A dolog persze nem ilyen egyszerű. Szókratészt barátai arról győzködik ugyanis, hogy nem beszélhet nyíltan és őszintén bírái előtt, hiszen az ártatlanság bizony nem elég ok a felmentésre és az igazságtalanság elkerülésére. Szókratész azonban nem ért velük egyet, s csupán magát kívánja adni a bíróság előtt. Ha igazságossága nem elég arra, hogy megmentse a haláltól, akkor úgyis kár erőltetni. Nem, egy, hanem két oka van tehát Szókratésznek a halálos ítélet elfogadására: az egyik, hogy nem kapaszkodik az életbe túlzottan, a másik pedig, hogy így nem kell megtagadnia elveit. Az egyik bátorrá teszi, a másik kitartóvá. Egyik sem ürügy persze, de külön-külön talán egyik sem lenne elég ok. Így együtt viszont egy vállalható választásnak tűnnek.

Ki tudja, mit tennék hasonló helyzetben?