Tacitusnak ez a töredékes kis művecskéje nincs rajta az irodalmi bakancslistámon és sürgető szakmai érdeklődés sem indokolta az elolvasását. Hogy miért éppen ezt vettem mégis a kezembe? Egyrészt, mert nem akartam belefulladni a görögökbe, másrészt, mert egyelőre nem vonzanak a modernek. Tacitust amúgyis mindig tervezek olvasni, nagyobb műveihez viszont most nem volt kedvem, erről a kis darabról viszont semmit sem tudtam eddig. És meg kell mondanom, hogy nem bántam meg azt a néhány órát, amit rászántam. Ha nem is vágott a földhöz, sőt, időnként inkább mosolygásra késztetett, azért el is gondolkodtatott.

SPOILER ALERT!!!! 

A szöveg azzal kezdődik, hogy Tacitus válaszolni akar Iustus Fabiusnak a kérdésére, hogy miért voltak régen jobbak a szónokok, mint napjaikban. Tacitus ehhez egy régi esetet hív segítségül, amelynek személyesen is a tanúja volt és ahol Maternus, Secundus, Aper és a kicsit később érkező Messalla vitatkoznak barátilag a szónoklás értelméről. Az apropót az adja, hogy a házigazda, Maternus inkább költészettel foglalkozik (nemrég kavart botrányt Catótól szóló könyvével és most drámát készül írni), míg Secundus és Aper lelkes szónokok és közéleti emberek. A vita során előbb Aper hordja le Maternust, amiért lemond a hírnévről, mások segítéséről, gazdagságról és befolyásról és inkább a költészetet választja, majd Maternus védi meg a költészettel együtt járó csendesebb életmódot és mondja azt, hogy a költészet tartósabb hírnévhez juttat. Ekkor toppan be Messalla, akinek érkezése vezeti be a vita újabb felvonását. Ráterelődik ugyanis a szó arra, ami Tacitus tulajdonképpeni problémája. Vagyis, hogy régen miért voltak jobbak a szónokok, mint "most". Itt ismét Aperre jut a vehemens első vitatkozó szerepe. Ő kikéri magának, hogy a régi szónokok jobbak lette volna. Épp ellenkezőleg, mondja, a maiak sokkal gyakorlatiasabbak és ügyesebbek. Ugyanakkor szerinte már az is hülyeség, hogy Cicerót vagy Démosthenést "réginek" nevezze valaki. A régmúlt az többszáz év, nem 1-3 évszázad. Cicerót mindössze egy emberöltő választja el a mától. Apert aztán Messalla követi, aki nagyjából azt mondja el, amit vártam volna Tacitustól: régen az emberek szigorú nevelésben részesültek, korán kaptak az elméleti mellett gyakorlati képzést és lehetőségük volt hamar maguknak is részt venni a közéletben, míg "ma" erkölcstelen, felületes nevelést kapnak és rhétoriskolákban tanulják a közéleti beszédet, ahol értelmetlen dolgokat tanulnak rosszul. Sajnos, a szövegben jön egy törést, így a következő beszéd, Maternusé kissé váratlanul és ráadásul in medias res kezdődik: ebből kiderül, hogy régebben az ékesszólás azért volt fejlettebb, mert kaotikus, zabolátlan időket éltek az emberek és nagy szerencse, hogy ma már nem ez a helyzet.

A szöveg többnyire szórakoztatott és bár az érvei nem leptek meg, nagyon érdekesnek találtam, hogy mennyire árnyalt kép bontakozik ki a három szónok szavaiból. Apert nehéz egészen komolyan venni, nem csak beszélő neve (Aper=vadkan) miatt, amely remekül kifejezi a jellemét, hanem, mert mindkét fellépése során egyaránt neki jut a kötözködő szerepe. Holott valójában egyáltalán nem érdektelen, amiket mond, csak túlságosan széles frontvonalon támad és túl vehemensen. Messalla annál érdekesebb, mert az általa kifejtett konzervatív, republikánus álláspont iránt nem nehéz érezni Tacitus rokonszenvét, akár hihetőnek találta, amit mond, akár nem. Maternus álláspontját viszont modern szemmel hajlamos az ember hihetőbbnek érezni Messalláénál, főleg, mert Messalla olyan módon beszél például a nőkről, hogy az ember zsebében kinyílik a bicska. S bár nem tudom, nem beszélő név-e Maternusé, mindenesetre valahol vicces, hogy Messalla férfias, sőt, mizogün beszédével éppen egy "anyai" nevű ember száll szembe. (Ide kívánkozik, hogy sajnos nem sokat tudok a szereplőkről, pedig bizonyára érdekes lenne azzal a háttértudással olvasni a szöveget. De most már mindegy. Maternusról ezt találtam, Messalláról ezt, a dedikáció címzettjéről ezt, Aperről ezt).

Ha bárki szeretne egy kis kultúrpesszimista nyafogást olvasni és esetleg kíváncsi a lehetséges ellenvéleményekre is, vagy ha kifejezetten abban keres örömet, hogy "á, már a rómaiak is folyton azért sírtak, mert régen minden jobb volt", akkor semmiképpen se hagyja ki ezt a kis párbeszédet!

Nem teljesen alaptalan azt állítani, hogy az utóbbi időben görög korszakomat élem. Olvastam Platónt (például ezt, ezt, ezt és ezt) Arisztotelészt, Szophoklészt, Xenophónt; sőt, elolvastam Bernard Williams csodálatos könyvét, a Shame and necessityt, meg olvastam egy-két más, kevésbé inspiráló szöveget, mint mondjuk Seth Benardete bárdolatlan agyamnak teljesen érthetetlen esszéit a görög tragédiákról. S bár megkísértett a gondolat, természetesen már nem fogok megtanulni görögül, hogy eredetiben élvezhessem a klasszikus szövegeket. Az is elég ambíció, hogy előveszem az egyetemi latin tankönyvemet és megpróbálom elérni, hogy Horatiust, Cicerot, Sallustiust és Tacitust még ebben az életben eredetiben olvashassam. Többre nem vágyom a klasszikusok terén.

Mindezt azért említem, mert ismét kipipáltam egy tételt a bakancslistámról: elolvastam - végre - Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszát is. Nem lenne igaz, hogy sosem próbáltam, mert valójában párszor belelapoztam, de sosem jutottam messzire. Középiskolai magyartanárunknak köszönhetően gyakorlatilag semmit sem kellett elolvasnunk a görögöktől. Antigonéról volt némi szó, meg valami az Iliászról. A többi idő 9. osztályban elment bohóckodásra, hogy őszinte legyek. De nem igazán bánom. Nem tudnám megmondani, pontosan miért, de az agyam egyszerűen ellenállt a görög kultúrának. Még az sem lelkesített fel irántuk, hogy egy időben megszerettem a filozófiát és némiképp perverz módon Kant Kritikáit és Schopenhauert forgattam még az érettségi előtt (maradandó károkat okozva a gondolkodásomban, azt hiszem). Pedig, emlékszem, még nővérem egyik ismerőse, egy orvos is Platón forgatására bíztatott, ha egyszer érdekel a filozófia. De nem, engem nem lehetett semmivel sem felbíztatni. Sem Szabó Árpád Hellász hősei könyve (amit imádtam tizenévesen), sem Németh György fenomenális görög előadásai az egyetemen (talán az egyetlen történelem szakos óra, amire érdemes volt jelentkeznem) változtattak ezen.

Nem igazán tudnám megmondani, miért hagyott hidegen Euripidész, Aiszkhülosz, Arisztophanész és miért tett rám némi hatást Szophoklész kamaszként (és később, az egyetemen, Menandrosz). Mivel ez együtt járt azzal is, hogy az Oidipusz királyt jobban szerettem, mint az Antigonét, hajlamos vagyok arra gondolni, hogy talán a szophoklészi irónia lehetett, amit elsősorban értékelni tudtam, másodszor pedig a szophoklészi tragédia arányossága. Az, hogy világosak a konfliktusok, van benne cselekmény is, nem csak beszéd és világos az oksági lánc is, amely elvezet a tragédiához. Ehhez képest van valami halvány emlékem Euripidészről, hogy nála úgy peregnek az események, mint egy 20. századi groteszk tragikomédiában, Aiszkhülosz pedig éppen ellenkezőleg, túlságosan statikusnak rémlett. Talán ezért. De nem vennék rá mérget.

Innentől SPOILER ALERT!!!

Ehhez képest a Leláncolt Prométheusz inkább kellemes meglepetés volt. Bár az egész darab valójában egyetlen elnyújtott expozíció, amelynek elején van csak némi történés és aztán egy újabb nagy esemény van beharangozva, de ez sem zavart. Előbb Prométheusz büntetésének végrehajtását látjuk, amint Héphaisztosz odaláncolja a sziklához Prométheuszt, közben pedig megjönnek a vele együttérzők, s fokozatosan megismerkedünk az előzményekkel, a büntetés okaival. Ugyanis Prométheusz hiába segítette hatalomra Zeuszt, mivel az emberek érdekében szembeszállt vele, most bűnhődnie kell és viselnie mostantól Zeusz engesztelhetetlen haragját. A visszatekintést és panaszkodást csak két esemény zavarja meg: egyrészt megjön Io, aki Zeusz vágyának és a féltékeny Héra bosszújának áldozata, s megismerkedünk az ő tragikus történetével is, másrészt megjön Zeusz hírnöke, Hermész, hogy fenyegetéssel próbálja kicsikarni Prométheusz titkát, amely arra vonatkozik, hogy miként fog Zeusz elbukni és miként lehet ezt a fenyegető jövőt elhárítani. A darab végére érve sem történik azonban semmi, csupán Prométheusz szavai alapján halljuk közeledni Zeusz újabb bosszúját, amiért Prométheusz nem tört meg és nem árulta el a titkot.

Igen, ez bizonyos értelemben tényleg olyan statikus mint emlékeztem. De talán mert öregszem, nem zavar annyira. Pár dolog ráadásul a helyére került a fejemben.

Így például az elsőre zavaró kitérőnek tűnő Io-szál nem csak azért érdekes, mert kicsiben megismétli Prométheusz történetét annyiban, hogy az emberek életében is látjuk megvalósulni azt, amit a halhatatlan Prométheusznak magának is szenvednie kell: Zeusz önkényét és az emberek kiszolgáltatottságát, ami Prométheuszt annyira zavarta, mikor az ő segítőjükké szegődött, hanem azért is, mert Iotól fog származni Prométheusz szerint a gyermek, aki majd letaszítja a trónról Zeuszt. Prométheusz és Io történetei valójában ugyanannak a történetnek a párhuzamosan futó szálai és Aiszkhülosz mesteri kézzel szőtte egybe ezeket az irtóztató léptékbeli (örök isteni vs. mulandó emberi) különbségeket mutató cselekményszálakat, ami azért nem kis teljesítmény, mert mindezt úgy kellett tennie, hogy egy drámában mégse szorítkozhatott kizárólag múlt és jövő elbeszélésére, de valamiként meg is kellett jelenítenie a színpadon ezt a történetet, ahol az egyik szálon évszázadokban mérik az időt és a másikat, ahol pedig az emberi élet rövid perceiben.   

A másik, hogy feltűnt, milyen erős politikai áthallásai vannak a darabnak. Zeusz egy zsarnok, abban az értelemben is, hogy "törvénytelenül" jutott hatalomra, saját apját és annak híveit harcban legyőzve, abban az értelemben is, hogy igazi önkényúr, aki könnyen lobban haragra, kicsinyes, bosszúálló és engesztelhetetlen, s végül zsarnok abban az értelemben is, hogy a hatalma ingatag: kizárólag a félelmen és erőszakon alapul és egy új kihívó bármikor megdöntheti. Meghökkentő, mennyit panaszkodnak a különféle szereplők Prométheusz büntetésének kegyetlenségére egyfelől és másfelől arra, hogy milyen veszélyes dolog nyíltan hangoztatni együttérzésüket Prométheusszal. A darab jelentős részét ez teszi ki, s ez engem nagy örömmel töltött el, mert, bevallom, a görög mitológiával, a görögöknek a természetfeletti erőkről alkotott elképzeléseivel kicsit bajban vagyok. Nekem még az Oidipusz király is túlzás, nemhogy az Átreidák követhetetlen ügyei. Ez a darab viszont a maga józan, evilági politikai áthallásaival igazán kedvemre való volt.

Szóval: egy újabb tétel kipipálva.