Két dolog van, amit soha sem fogok megérteni Victor Hugo regényével kapcsolatban. Először is azt, hogy hogyan válhatott világszerte népszerű olvasmánnyá. Másodszor pedig, hogy hogyan vergődött el az a rengeteg olvasó a könyv második felééig, amely már valamelyest könnyebben olvasható és érthető lehet. És mindezt még csak nem is kritikai szándékkal jegyzem meg, hanem mivel valóban nem értem.
Legalább három okot tudok mondani, amiért sosem tettem volna nagy összegű fogadást arra, hogy ez a regény befut. Az egyik az, hogy kultúrtörténeti adalékokkal, latin és konyhalatin idézetekkel teletűzdelt, időnként város- és kommunikációtörténeti esszébe forduló, tudós regényről van szó, amelyben csak úgy hemzsegnek a dramaturgiailag felesleges, pusztán korfestő funkciót betöltő szereplők és a cselekmény szempontjából szintén érdektelen, ámde színpompás jelenetek. Külön nehezítik az olvasást a középkori hangulat illusztrálására szolgáló párbeszédek és nehézkes, jegyzetekben megmagyarázott tréfák. Másodszor, a regény uralkodó stíluseszköze az irónia és műfaja erősen szatirikus. Ennek köszönhetően nem tudnék mondani egyetlen szereplőt sem, akivel egy naiv olvasó azonosulni tudhatna (talán az egy Djalit, a kecskét leszámítva). Esmeralda is egy buta liba, aki egy teljesen méltatlan emberbe szerelmes, ahogy ezt a könyv nem győzi hangsúlyozni. A férfiak, akik körül forog Esmeralda története, mind lehetetlen figurák: Phoebus, az üresfejű és tisztességtelen katona, Quasimodo, a szörnyeteg, akinek vonzalma a cigánylány után megindító talán, de közben a lelkében nagy adag gonoszság is van, Claude Frollo, a pap, akinek jóindulatát az egészségesen ki nem élhető vágyak emberfeletti gonoszságba fordítják, Gringoire, a költő-csavargó férj, aki gyáva és korlátolt, híján van a mély érzelmeknek és az erkölcsi szilárdságnak, ugyanakkor józan visszafogottságával még viszonylag kilóg a többiek körül. S a sort még lehetne folytatni a többi taszító szereplővel: a fösvény, irigy és szívtelen királlyal, a felelőtlen ifjú Jehan Frolloval, Esmeralda anyjával, az egykori szajhával, aki beleőrült lánya elvesztésébe stb. S végül, a könyv sovány és groteszk romantikus történetszálát leszámítva nem is elsősorban regény, mint inkább időnként költői, időnként filozofikus elmélkedés az idő múlásáról. A szerzőt láthatóan egyszerre taszítja és vonzza a múlt. Van a regénynek egy viszonylag következetesen végigvitt, matrjoska szerű szerkezete, amelyben Quasimodo, a Notre-Dame, a Csodák Udvara, a gótikus Párizs mind-mind szimbólumok, egy egyszerre félelmetes, szörnyetegszerű, mocskos, ugyanakkor autentikus és lenyűgöző múlt jelképei, amelyekkel szemben ott vannak a jövőt képviselő király (s vele a régi világot ledöntő monarchia) vagy a későbbi párizsi építkezések (amelyek úgy döntik le a régi Párizst, mint a királyok a régi, hűbéri anarchiát), amelyek ugyan a fejlődés felé mutatnak, de mégiscsak silányabbak. E témát színezi Hugo letagadhatatlan haladáspárti elkötelezettsége, amely újra meg újra átüt a regényen, kifejezést adva a szerző undorának a régi világ ostoba babonássága, kegyetlen embertelensége és a hűbéri világ igazságtalansága iránt.
De, még egyszer mondom, ezek egyikét sem rovom fel a regénynek hibaként. A párizsi Notre-Dame lenyűgöző mű, minden képtelenségével, túlzásával, groteszkségével együtt. Éppen olyan, mint az az elképzelt középkor, amelyet azzal az érthető igénnyel vázolt fel, hogy elutasítsa az emberség nevében. Taszítja és vonzza is egyszerre az embert.
