Ma reggel túl korán ébredtem fel és hogy a családom nyugodtan pihenhessen tovább, nekiültem a konyhában olvasgatni egy kis Xenophónt. Mindegyik szövegét el akarom idővel olvasni, de most az említett okból egy kifejezetten rövidet kerestem és a Hierón valóban igen rövid.
Nem bántam meg. Nem csak, mert végezni tudtam vele, mielőtt a többiek felkeltek volna, bár ez sem elhanyagolható szempont, hiszen mindig jó, ha nem kell bizonytalan időre félretenni valamit, amit olvasni kezdtünk, hanem azért sem, mert a Hierón a maga nemében roppant érdekes olvasmány. És amellett, hogy érdekes és szórakoztató, egyúttal elgondolkodtató is.
Ha csinálnék ilyesmit, biztosan bevenném például egy Machiavelli-kurzusba, mert annyira hasonló kérdések körül forog (és egyúttal mégis tanulságosan különbözik tőle), mint A fejedelem. De kiváló olvasmány lenne egy zsarnokságról szóló kurzusnál is, elvégre mégiscsak egy a maga idejében neves zsarnok és egy nem kevésbé neves költő beszélget benne, mégpedig a zsarnokságról. Mellé lehetne tenni egy kis Platónt és Arisztotelészt is, máris számos kézenfekvő összehasonlítás adódhatna.
Na, de mindegy is, nem tervezek ilyesmit. Viszont szívesen elmondom, miért érdekes szöveg számomra a Hierón (s honnan adódnak a fenti összehasonlítási lehetőségek): egyrészt, mert benne az archetipikus zsarnok csap össze az archetipikus moralistával, s így láthatjuk a színtiszta hatalomvágy és az erkölcsös élet szembeállítását, másrészt, mert meglepő módon nem egészen az a tanulság, hogy a zsarnokság rossz.
A szöveg egyébként is szórakoztatóan van megszerkesztve: Szimonidész, a költő faggatja Hierónt, a zsarnokot, a zsarnokok életéről és kezdetben legalábbis úgy tűnik, Szimonidész szeretné Hierónt meggyőzni, hogy zsarnoknak lenni jó, míg Hierón meglehetősen lesújtó képet nyújt a zsarnoki lét nyomorúságáról. Később viszont Szimonidész, mikorra Hierón eljutott oda, hogy a zsarnoknak az a legjobb, ha öngyilkos lesz, elmondja neki, hogyan használhatja zsarnoki eszközeit olyan módon, hogy a hazája javára szolgáljon velük és megszabaduljon a zsarnoki élet legkellemetlenebb hátulütőitől. Itt derül ki, hogy Szimonidész valójában nem a zsarnokságot dicsőíti, amit az athéni szerző Xenophón elvileg von haus aus utálhatott, hanem olyan erényeket, amelyek egyébként is vonzóak lehettek bármely görög számára.
Namármost, a nagy kérdés az, hogy lehet-e valaki egyszerre zsarnok és erényes uralkodó? Amire kétféle válasz adható: az egyik szerint nem, hiszen a zsarnok az attól zsarnok, hogy félelemben tartja az embereket, a saját hatalmát féltve, csak a maga hasznára uralkodik. Ez az, ironikus módon, amit Hierón nagy szenvedéllyel magyaráz Szimonidésznek és ami, amennyire meg tudom ítélni, ugyanaz a zsarnokságkép, amit Platón Államából, Arisztotelész Politikájából és máshonnan is lehet ismerni, egyebek között az Antigonéból és a Leláncolt Prométheuszból. Úgy képzelem, ez lehetett az, amit a zsarnokságról egy az athéni demokrácia fénykorában élő helybéli Joe Sixpack is gondolhatott. Másfelől viszont, azt is lehet gondolni, hogy az egyeduralom nem zárja ki az erényes hatalomgyakorlást. És ebben az a trükk, hogy az egyeduralomnak ez a formája nem szükségképpen zsarnoki a szó első értelmében, viszont nem is azonos a törvényes, örökletes egyeduralommal, amit általában monarchiaként ismertek. Mert ennek az alapja nem a születés véletlene, hanem a rátermettség. A kettő között persze lehet kapcsolat (amennyiben egy előkelő férfi nevelése folytán hamarabb gondolhatta magát az ilyesmire alkalmasabbnak). Na, ezt viszont már aligha gondolhatta így egy athéni Joe Average. Annál vonzóbbnak érezhették a demokrácia kritikusai, akik között zavarbaejtően sok a Szókratész-tanítvány. Nem véletlen, hogy Platón Államférfije is arról szól, hogy elvileg egyetlen különösen kiváló ember uralma volna a legjobb, s még az Államban is azt mondja Szókratész, hogy egy filozófuskirály nagyszerű lenne. Sőt, Arisztotelész is azt mondja, egy generációval később, hogy a legjobb az lenne, ha lenne egy mindenkinél kiválóbb férfi és ő uralkodna, igaz, ő szinte istennek számítana az emberek között. Na, hát ez athéni és demokrata nézőpontból, khmmm, semmiképpen sem volt bizalmat gerjesztő gondolat.
Xenophón ebben a tekintetben igazi Szókratész-tanítványnak tűnik, meg kell mondanom és ezért is mondtam, hogy remekül festene egy zsarnokságkurzus olvasmányai között a Hierón.
De ha csak ennyi lenne a szöveg, nem találnám annyira érdekesnek. Mert amitől igazán elgondolkodtatónak tűnik, az az, hogy a maga nemében jó Szókratész-tanítvány Xenophón stréber módon felmondja a leckét a zsarnok életének nyomorúságáról, mégiscsak a nagy Hierónra bízza, hogy siralmak közepette ugyan, panaszos hangon, de másfelől mégiscsak hideg tárgyilagossággal végigvegye a zsarnoki hatalomgyakorlás módszereit, kihívásait, buktatóit. S ami még bizarrabb, Szimonidész, aki az erényt képviselné a beszélgetésben, még tercel is neki hozzá.
Ez az a pont, ahol önkéntelenül Machiavelli jut az ember eszébe, aki A fejedelemben egy klasszikus zsarnokfigura tanácsadójának szerepében beszél. A kis könyvecske ugyanis hangsúlyosan nem a törvényesen, örökléssel szerzett fejedelmi hatalom megszerzésének és megtartásának hogyanját tárgyalja, hanem az "új fejedelem", azaz a jogalap nélkül, külső segítséggel vagy ügyességgel szerzett uralmát. Ez gyakorlatilag a hagyományos zsarnokság definíciója és ennek megfelelően, szemrebbenés nélkül adja Machiavelli ugyanazokat a tanácsokat a fejedelemnek, mit amiket a zsarnokok hatalmi technikáiként tartottak számon és ítéltek el évszázadokon át.
Xenophón persze nem Machiavelli, a Hierón nem machiavellista (ha van értelme így leírni ezt a jelenséget évszázadokkal Machiavelli előtt). És nem csak azért, amit mondtam, vagyis azért, mert Xenophón illedelmesen visszhangozza a szokásos zsarnokságkritikát is, amellett, hogy látható élvezettel boncolgatja a zsarnoki hatalomgyakorlás részleteit. Hanem azért is, mert Szimonidész tanácsai egy olyan jó uralkodó képét festik meg, aki saját hatalma stabilitását azzal támasztja alá, hogy a közjót is szolgálja. Ez persze nem egészen idegen Machiavellitől sem (és nem csak azért, mert Machiavelli valószínűleg nem volt a zsarnokság híve, hanem köztársaságpárti volt), s A fejedelem számos passzusát lehet úgy érteni, hogy a fejedelem hatalmának fennmaradását az szolgálja, ha alattvalói boldogságát is előmozdítja. De ami Machiavellinél inkább csak jelzésszerűen van odavetve, az Xenophónnál a mondanivaló lényege, s ami Machiavellinél centrális kérdés, azt Xenophón szinte csak a sorok között vallja meg.
De még így is feltűnő, hogy van egy mélyebb kapcsolat a Hierón és A fejedelem között: mindkettő arra a belátásra épül, hogy végső soron az emberek megítélése az, ami hatalmon tartja vagy megbuktatja az egyeduralkodót, s éppen ezért olyan igatag a zsarnoki ("új fejedelmi") hatalom, mert a zsarnoknak minden pillanatot uralnia kell, nem bízhatja rá magát a megszokásra és a törvényekre.
Hát, röviden ennyi.