Aligha túlzás azt mondani, hogy Kis János nem a legdivatosabb szerző ma Magyarországon. Nem macska, nem is youtube influencer, nem ír zavaros összeesküvés-elméleteket sem, de még a kormánynak sem seggnyalója. Ahogy Kis Jánost, úgy az általa képviselt liberalizmust sem sokan lájkolják ma Magyarországon. Úgyhogy, ha azt mondom, hogy az általa írt politikai filozófiai mű, A politika mint erkölcsi probléma, aminek újabb, átdolgozott, bővebb kiadását nemrég volt szerencsém elolvasni alaposabban, a rendszerváltás utáni hazai közélet viszonylag kevés maradandó intellektuális teljesítményeinek egyike, akkor joggal vagyok azzal vádolható, hogy túlzok, hiszen valójában senkit sem érdekel ez a könyv, másrészt minden ok megvan azt kérdezni: és akkor mi van?
Erre a vádra és erre a kérdésre nem sok mindent tudok mondani, holott a könyv, a politikai filozófia műfajából adódó viszonylag magas absztrakciós szinten mozgó érvelésével együtt sem olvashatatlan és egy olyan kérdésről szól, ami valójában mindannyiunkat érdekelhetne: arról, hogy mi a helye az erkölcsnek a politikában és hogy meddig mehetünk el erkölcsi elveinknek a politikai szükségletekhez igazításában anélkül, hogy túl sokat áldoznánk fel abból, ami igazán fontos nekünk. Ennek pedig részben az az oka, hogy még ha el is tekintünk attól, hogy a szerző csak egy hajdani ellenzéki értelmiségi a Kádár-korból, majd későbbi liberális politikus, nem pedig valami igazán korszerű figura, mégiscsak egy olyan korban élünk, amikor úgy tűnhet, hogy a politika nem igazán erkölcsi probléma. Amikor a korrupció egy töretlenül népszerű rezsim "lényegéhez tartozik", saját bevallása szerint és amikor a rendszer hajdani eszményeiről a legbelsőbb körökhöz tartozók azt mondhatják, hogy "politikai termék", amikor a politika nemlétező problémák, nemlétező ellenségek hatalmas csinnadrattával való leküzdéséről szól és amikor általános a meggyőződés, még a kormány hívei között is, hogy a hatalom korrupt, de hát ez van, akkor kicsit nehéz komolyan venni azt az egyébként nagyon is ésszerűnek tűnő kérdést, amiről a könyv szól.
A sors iróniája, hogy ez a kérdésfelvetés sosem volt időszerű, pedig rég született már ilyen igényes, magas színvonalú munka ilyen aktuálisnak tűnő problémából. Kis Jánost ugyanis annak idején Medgyessy Péter ügynökügye (bele sem kezdek, régi történet, tudom) indította arra, hogy elkezdje végiggondolni a saját álláspontját, s ebben részben az vezette, hogy a baloldali véleményformálók többségével ellentétben azt gondolta, hogy Medgyessynek le kellene mondania. Szóval mindez egy aktuálpolitikai ütésváltásból indult, s lett nagyívű elmélet erkölcs és politika viszonyáról. Csakhogy, mint mondtam is, Kis akkor sem volt időszerű: a baloldal lesöpörte az ellenérveket és Medgyessy hatalmon maradt, majd néhány év szerencsétlenkedés után megbukott, hogy átadhassa a helyét egy újabb erkölcsi problémának, Gyurcsány Ferencnek.
Lehet persze azt is mondani, hogy ez a könyv sosem volt hozzákötve a kisszerű napi politika küzdelmek alakulásához, hiszen Kis maga sem Medgyessy kapcsán találkozott először ezekkel a kérdésekkel, hanem Lukács-tanítványként évtizedek óta ott lebegett a szeme előtt, hiszen Lukács annak idején saját kommunista fordulatát erkölcs és politika viszonyának kérdéseként fogta fel, s két roppant erős írása is erről szólt, A bolsevizmus mint erkölcsi probléma és a Taktika és etika. (Erről szól a könyv egyik függelékbe tett fejezete amúgy.) Úgy is lehetne mondani, hogy a liberális fordulatán rég átesett Kis Rawls, Dworkin és a mainstream, liberális politikai filozófia nyelvén fogalmazza újra erkölcs és politika problémáját, amivel először lukácsistaként találkozott.
Kis könyve egy bizonyos szempontból nagyon kézenfekvő, más szempontból nagyon radikális állítást igyekszik meggyőzően kifejteni: azt, hogy a politika egyszerre és elválaszthatatlanul stratégiai küzdelem és a közös ügyekről folytatott komoly racionális tanácskozás. A politikának ez a kettős karaktere és a kétféle karakter közötti állandó feszültség az, ami a politika és erkölcs viszonyának azt az egész problematikáját behozza, ami Lukácsot is izgatta a maga módján (szabad-e bűnt elkövetnünk a helyes célok érdekében?) és ami már évszázadok óta foglalkoztatta a politikai gondolkodást.
Kis izgalmas kísérletet tesz arra, hogy a kortárs liberális filozófia egyik viszonylagos vakfoltjának számító területre, a politikai cselekvés területére kiterjessze azt a filozófiai nézőpontot, amelyet Rawls, Nagel és Dworkin képviselnek Kis számára példaszerű módon, ezért könyvében meglehetősen hosszasan érvel amellett, hogy az általa kitalált elmélet miként illeszthető hozzá Rawls felfogásához. S hogy ezt megtehesse, bátran nyúl hozzá Machiavelli, Hobbes, Hume és Kant klasszikus gondolataihoz. Könyvének egyik tézisét, az úgynevezett realizmus tézist, is tőlük meríti: az egyiket, a realizmus tézisét Machiavellitől és Hobbestől veszi, s velük egyetértve azt állítja, hogy a jóra törekvő politikusnak ahhoz kell igazítania a tetteit, hogy mások vélhetően nem jók. Másik tézisét pedig Hume-tól és Kanttól kölcsönzi, ez a közvetett motiváció tézise: szerintük az emberek ugyan maguktól nem mindig jóra hajlanak, de az önérdekükre hivatkozással rávehetők olyan tettekre, amik végülis mindenkinek jók. Ezt a két, klasszikus formájában nagyon provokatív, de sok nehézséget felvető tézist alakítja aztán saját céljaira Kis, s hozza létre saját "neoklasszikus elméletét", amely szerint a realizmus tézisen szűkíteni kell, mert a politikában nem tehető meg bármi, viszont a közvetett motiváció hatókörét érdemes kiterjeszteni, mert megfelelő eszközökkel az emberek nagyon is sokféle módon ösztönözhető arra, hogy a közösség egésze számára helyesen cselekedjenek.
Mindez egyrészt egy olyan politikaelmélethez vezet, ami hangsúlyosan nem realista (nagy szívfájdalmam volt, amit a kortárs realistákról írt Kis: finoman szólva nem kedveli őket), másrészt egy olyan politikaképhez, amelyben az erkölcsi és politikai szempontok közötti viszony meglehetősen összetett és árnyalt. Hogynemondjam: meglehetősen életszerű. Bár Kis időnként nagyon technikai fejtegetésekbe bonyolódik, de azért valóban izgalmas olvasmány nyomonkövetni, miként védelmezi a liberális demokrácia intézményeit, miként boncolgatja a politikusok előtt álló kihívásokat, milyen példákkal illusztrálja okfejtéseit.
Különösen provokatív a gondolatmenetének az a fordulata, amely szerint politika és erkölcs feszültségeit részben tarthatjuk ugyan a kéz bepiszkolása veszélyének, de mindez általánosságban véve igencsak távol áll annak klasszikus (egyebek között Weber, Lukács, Sartre, Walzer, Williams és mások által megfogalmazott), erősen drámaiként bemutatott, dilemmaszerű felfogásától. Erkölcs és politika feszültsége gyakran nem vezet erkölcsi dilemmához és ha igen, akkor sem érdemes valamiféle tragédiaként felfogni, amikor egymással feloldhatatlan konfliktusban álló elvek között kell a hősnek választani oly módon, hogy közben mindenképpen elveszíti az ártatlanságát. Mindez, még ha előfordulna is, valójában távol állna politika és erkölcs viszonyának általános problémájától. Az ugyanis, ha nem is unalmasabb, de sokkal többféle dologról szól, s részben emiatt, sokkal kevésbé romantikus.
Erős túlzás lenne állítani, hogy munkaköri kötelességből olvastam a könyvet, s talán abban is van igazság, hogy alapvetően laikusként próbáltam megérteni azt, amikről szól. Így nem lenne sok értelme, ha belekezdenék abba, hogy miben nem értek egyet a szerzővel (kezdve azon, hogy szerintem nem méltányos a realistákkal egészen odáig, hogy nem érzem teljesen meggyőzőnek a piszkos kezek dilemmájának általa adott megfejtését abban a tekintetben, hogy számomra nem különbözik eléggé a tragikus felfogástól, pontosabban annak williamsi változatától), mert egyrészt hosszú lenne, másrészt semmi jelentősége. Zárásul inkább csak annyit, hogy ezt a könyvet mindenkinek érdemes elolvasni, akit foglalkoztat erkölcs és politika viszonya, de nem csak a saját véleményét akarja visszahallani és szeret gondolkodni is. Ez így együtt talán nem egy nagyon széles potenciális olvasótábor, de: és akkor mi van?
