Persze, persze, Francis Dunlop Kolnai-életrajza oly mértékben non-fiction, hogy még akkora jóindulattal sem lehet szépirodalomként olvasni, mint Platónt (ezt vagy ezt vagy ezt vagy ezt), Xenophónt vagy Sallustiust. Mert nem csak valóságos eseményeket dolgoz fel, roppant alapos forrásfeltárás (interjúk, levelezés, kiadott és kiadatlan művek, naplók stb.) alapján, de ráadásul egy modern történész látásmódjával teszi. Sőt, még azzal sem mentegethetem magam, hogy minden szakmai érdeklődés nélkül olvastam volna, mert Kolnai egyik kedvenc témája az, ami mostanában engem is izgat: az, hogy mi morál és politika viszonya. A válasza sem tűnik egészen érdektelennek az én szempontomból: egyrészt elutasítja a kantiánus erkölcsfelfogást, másrészt hisz abban, hogy minden társadalom morális konszenzusra épül, harmadrészt, hogy az erkölcs szerinte nem puszta felfogás, megítélés kérdése, hanem objektív, s negyedszer, hogy a politikában a moralitásnak fontos szerepe van, de mindez mégsem jelenti, hogy lehetséges lenne az alapvető politikai kérdésekben mindig megegyezésre jutni, mert a politika kérdései nem kizárólag morális kérdések. Mindez egy kicsit emlékeztet Bernard Williams felfogására (aki egy ideig, a Bedford College-ban a főnöke volt, bár jóval ifjabb volt Kolnainál), habár fontos különbségekkel, másrészt bennem leginkább Arisztotelész politikafelfogását idézte fel, ami jó, mert így szakmailag is tudtam valamelyest mit kezdeni Kolnaival.
De, természetesen nem írnék ezen a blogon szakmai olvasónaplót és a Kolnai-életrajz legérdekesebb része nem is az, amiről az előbb beszéltem, hanem az, hogy milyen megdöbbentően fordulatos és kalandos (egyúttal tragikus) sorsokkal van tele a 20. századi magyar történelem. Kolnai élete egyszerűen elképesztő. Jó és szomorú értelemben egyaránt. Ugyanakkor őszintén meglepne, ha túl sokan ismernék a nevét itthon. Nem is beszélve élete többi részéről. Én se tudtam róla szinte semmit, ami már-már szégyennek mondható, tekintve, hogy pár éve kaptam egy díjat is, ami róla volt elnevezve; sőt, még angolul se kell hozzá tudni, hogy valaki Kolnairól tájékozódjon, hiszen azért magyarul is vannak róla dolgok, nem csak angolul.
S hogy mitől olyan lenyűgöző ez az életrajz? Vegyünk egy jómódú, középosztálybeli magyar zsidó fiút, Stein Aurélt, aki 1900-ban születik, a Kárpát utca és az Egressy út közötti területen tölti a gyerekkorát, a Fasori Gimnáziumba jár, 1913-ban eldönti magában, hogy a németek hülyék és ha lenne egy háború, akkor azt az angoloknak és a franciáknak kellene nyerniük, a világháború alatt, még kamaszként, a Galilei Kör tagja lesz, sőt, még kamaszként publikál a Huszadik Században, Jászi nagy tisztelője.
Ugyanakkor a bolsevizmust, környezetével ellentétben teljesen elutasítja és amikor családjával Bécsbe menekül, eldönti, hogy amennyire lehet, megpróbál megkapaszkodni Bécsben. Itt, még mindig félig gyerekként, Freud körének tagja lesz, cikkeket is publikál szociológia (ez az ő magyar balos kulturális öröksége) és pszichoanalízis témájában, s ezért ironikus módon a későbbiekben a bolsevikok freudizmusellenes dühöngéseinek céltáblájává válik, miközben Kolnai számára az egész csak egy epizód. Múló epizód csak, mert a freudizmus szektarianizmusa éppúgy taszítja, ahogy a bolsevizmusé és ahogy a Galiei kör szektássága is bosszantotta. Úgyhogy nekiáll új irányokat keresni magának és a Bécsi Egyetemen filozófiát tanul, majd doktori értekezését morálfilozófiai témában írja. Kolnai ettől kezdve élete végéig elsősorban morálfilozófus marad, akinek az ekkor szerzett fenomenológiai érdeklődése is végigkíséri az életét. Egyetemi karrierbe nem tud kezdeni, mert ez teljesen reménytelen az ő helyzetében. Mégis, újságíróként, szabadúszó kutatóként viszonylag elismert figura lesz az osztrák közéletben. Ekkoriban katolizál (ami nála a morális nézetei szilárd alapkövét biztosítja egy életre), a baloldaliságtól fokozatosan, ha lassan is, de eltávolodik, de annyira azért mégsem, hisz amikor Ausztria rohamosan fasizálódni kezd, tiltakozásul belép a szocdem pártba, s erre buzdítja a keresztényszocialistákat is. Ez egyfajta politikai öngyilkosságnak bizonyul a részéről, de mivel a fasizmust és különösen a nácizmust is mélyen elítéli, amíg tud, minden erejével harcol ellene, sőt, erről még könyvet is ír.
De a harmincas évekre kezd forróvá válni a lába alatta talaj és hosszabb ideig keservesen próbál Angliában megkapaszkodni, de hiába. Jelenik meg ugyan könyve ott, aminek visszhangja is van, de állást nem kap és ahogy megindul a menekültáradat nyugat felé, egyre nehezebbé válik a dolga. Mivel Franciaország olcsóbb, ott időzik egy darabig és ezen kis híján rajtaveszt, mert a német invázió hullámai átcsapnak a feje fölött. A legeslegutolsó pillanatban jut át a meg nem szállt zónába, onnan pedig Spanyolországba, majd Portugáliába és végül Amerikába, ahol egy fokkal könnyebb menedéket találnia, mint Angliában.
S ha azt hinnénk, innentől kevésbé lesz kalandos az élete, hát tévednénk. Mert az USA-ban elvan ugyan egy darabig, de megkapaszkodni itt sem lehet tartósan. A háború alatt azért az osztrák és a magyar emigrációval is kapcsolatban van, sőt, egy ideig az osztrák legitimistákkal is szoros a kapcsolata, a puszta túlélés feltételeit is sikerül nagy nehezen összekaparnia. De a háború után mennie kell, s némi mázlival Kanadában, az akkor bizarr katolikus-autoriter zárványként működő Quebecben kap állást. Ez élete első komoly akadémiai pozíciója: a lavali katolikus egyetem. Itt jópár évig elvan, de az itteni dogmatikus, tomista légkört is fullasztónak kezdi érezni, úgyhogy visszatér Európába. Egy darabig teljes bizonytalanságban van afelől, hogy mi is legyen: beleszeret Spanyolországba, amelynek politikai rendszerét ugyan alapvetően kívülállóként s kritikusan, de mégis bizonyos megértéssel kezeli, főleg, mert értékeli létező informális belső pluralizmusát. Barátai a rendszer monarchista ellenzékéből kerülnek ki, akik sokáig afféle külföldi sztárként kezelik őt, s igyekeznek a kedvében járni. Kolnai talán kacérkodik is a gondolattal, hogy ott telepedjen le, de végül Angliát választja, ahol mérhetetlen sok csalódás után végül a Bedford College-ban talál menedékre, ahol halála idejére fokozatosan afféle helyi hírességgé, intézménnyé válik. Mindenki által tisztelt, nagyra becsült, ugyanakkor afféle csodabogárnak, nehezen megközelíthető figurának érzett emberként tartják számon.
Élete végére szép lassan beilleszkedik a brit akadémiai életbe is, s bár igazán áttörő sikert nem arat, azért a teljesítményét így sem szabad lebecsülni. Jó konzervatívként számos izgalmas tanulmányt írt az utópizmus ellen és azonfelül is írt nem egy elismert művet. Néhány munkáját még ma is, évtizedek múlva is idézik (különösen az undorról és a megbocsátásról szólókat), halála után pedig több gyűjteményes kötetben jelentek meg írásai, sőt, született róla angol nyelvű életrajz is: Dunlopé. Vagyis: non omnis moriar.
Kolnaiban nagyon érdekes az ember is: hipochonder volt, igazi különc figura, láthatóan problémái voltak a tekintéllyel (egész életében lázadt a szülei ellen, gyűlölte a szektákat, és szerette provokálni a hatalmat), enyhén paranoid személyiség lehetett. Egész életében szenvedélyesen imádta a városokat, gyűlölte a vidéki életet. Nagy lelkesedéssel vezette kitalált országa történeti feljegyzéseit és erről a barátat is rendszeresen tájékoztatta. Imádta a macskákat, szerette a koszos, életteli, színes, izgalmas helyeket és irritálták a steril, rendezett, általa totalitáriusnak érzett helyek. Sok évtizedes, viharos kapcsolatban élt a feleségével, akihez mindvégig hű maradt, miközben állandó flörtöléssel közeledett a nőkhöz, amivel valószínűleg önbizalomhiányát leplezte és akik némelyikével nagyon mély és intenzív barátságokat tudott kialakítani. Barátait irtóztatóan hosszú levelekkel traktálta. A véleményét szerette hosszan és meglehetősen élesen kifejezni. Fanyar, szarkasztikus humora volt, amit kevesen értettek. Rettenetesen rossz tanár volt, aki nem tudott előadni, viszont nagyon alaposan olvasta a munkáit és sok segítséget adott annak a kevés diáknak, akit nem riasztott el a stílusa. Akivel csak találkozott, annak ellenére is eredeti, sokszor zseniális elmének tartotta, hogy igazából meglehetősen sikertelennek tűnhetett a karrierje és hogy bár számos igazán érdekes cikket írt, kanonizálásra alkalmas főművet nem alkotott.
Érdekesek ugyanakkor a politikai nézetei is. Baloldaliként indult, de a szélsőségektől mindig visszatartotta valami, s élete végére meglehetősen markánsan konzervatív lett, aki előbb a francói Spanyolországgal szemben kezdett mutatni bizonyos fokú empátiát, majd Nixon és Mcgovern 72-es párharca idején félig komolyan, félig viccesen már azt latolgatta, nem kellene-e katonai puccsal megakadályozni Mcgovern szerinte valószínű választási győzelmét. Ezzel együtt is, élete nagy részében Kolnai azon kevesek közé tartozott, aki az alkotmányos, liberális és demokratikus elemeket megkerülhetetlenül fontosnak tartotta (a keresztény hagyományok mellett) a nyugat fennmaradása szempontjából. Kései, kicsit bizarr nézetei is inkább csak variációk voltak ezekre a témákra, például amikor Spanyolországnak ajánlott reformprogramot a francoizmus lebontására és egy katolikus és alkotmányos, de nem liberális, hanem arisztoteliánus politikai rendszer bevezetésére.
E rövid összefoglaló nem képes visszaadni Kolnai életének elképesztő sokszínűséget, tragikus és szórakoztató fordulatait, személyiségének zavarbaejtő színességét. Zárásként azért két apró példával szeretném árnyalni a róla adott képet: egyrészt, ahogy említettem, Stein a születési neve. Hogy lett belőle Kolnai? Ő maga választotta magának, mégpedig a Pál utca fiúk egyik szereplője után. A másik, hogy a 30-as években írt nácizmusellenes cikkeit Abraham Van Helsing néven publikálta. Igen, ez valóban a Drakulából ismert Van Helsing előtti tisztelgés volt a részéről. Hát nem elbűvölően abszurd?
