Kamaszkorom két meghatározó filmélménye volt a Dustin Hoffman és Tom Cruise főszereplésével készült Rain Man és a Phoebe Cates és Mik Rayall főszereplésével készült Drop Dead Fred. Az egyik hamar világhírű lett, a másik bukás, bár valamiért hozzánk is eljutott és többször is láthattam.

Most, néhány év után volt alkalmam újra megnézni a kettőt és bár a nagy tanulsága az a történetnek, hogy nem véletlenül lett az egyik film nagyon sikeres, a másik relatíve sikertelen, más szempontból is megérte közel húsz év után újra végigülni a két filmet. Részben nyilván a saját fiatalkorom, részben egy rég letűnt Amerika iránti nosztalgia miatt.

De ugyanakkor azért is, mert végre megértettem, hogy a Rain Man nem Raymondról, hanem Charlie-ról szól. Neki kell a közös utazás közben szembenézni a múltjával, megtanulni önzetlenül szeretni egy másik embert és megtanulni elfogadni azt, hogy vannak dolgok, amik fölött nincs hatalmunk.

A Drop Dead Fredben is felmerül, hogy a főhősnek pszichiátriai problémái vannak (csak épp nincsenek) és ez a film is a gyerekkori problémák meghaladásáról szól, a felnőtté válás nehézségeiről (csak épp ezúttal nem a címszereplőiéiről, hanem a főhősnőéről). A történet középpontjában egy gyerekkori képzeletbeli baráttal, aki a felnőttkorban visszatér, hogy segítsen megoldani a rég elfojtott konfliktusokat, ami azóta mérgezi a főhősnő életét.

A két filmet összeköti még egy dolog: mindkettőben van képzeletbeli barát. Csak míg az egyikben egy eltitkolt testvért és egy traumatikus élményt fed az esőember alakja, a másik film végén kiderül, hogy a képzeletbeli barátok afféle jótündérek, akik a problémás családokban élő gyerekeket segítik. Ez nagyon sokat elmond arról, miért sokkal jobb film az egyik, mint a másik.    

Meg kell mondanom, hogy Platónnak ez a közbülső - s a két szélső monumentális műhöz, az Államhoz és a Törvényekhez képest csekélyke terjedelmű - politikai dialógusa talán nem tartogat akkora szellemi izgalmat, mint a trilógia másik két darabja, de egy fenomenálisan jó gegre épül.

Szemben ugyanis a legtöbb platóni dialógussal, ebben nem Szókratész a főszereplő, hanem az eleai Vendég (mondjuk a Törvényekben, a sorozat utolsó darabjában ezt a poént majd megismétli a mester, ott azonban az Athéni viszi a szót)  és a beszélgetőpartnere nem más, mint Szókratész. Azazhogy... nem is Szókratész, hanem a Másik Szókratész, akinek a valódi Szókratész maga adja meg a szót a dialógus elején és hagyja, hadd játssza el szegény hülye vitapartner megszokott szerepét. Ha pedig mindez még nem lenne elég, a Másik Szókratész még csak nem is képvisel semmilyen álláspontot, mint mondjuk Kalliklész vagy Glaukón vagy Thraszümakhosz. Birka módjára követi a Vendéget, bárhova is vezesse az, aki pedig maximálisan ki is élvezi ezt, s rendre bonyolult levezetésekbe kezd, amelynek Szókratész már az elején elveszíti a fonalat és amikor a Vendég rákérdez a végén, hogy ez így elfogadható-e, a kimerült és zavarodott Szókratész pedig rámondja, hogy igen, a Vendég diadalmasan oktatja ki, hogy dehogyis, az egész eddigi gondolatmenet zavaros volt, hiányos, elsietett.

Ha hinnék az ilyesmiben, Az államférfiban hajlamos lennék szimbolikus apagyilkosságot látni. Szóval: 

S hogy miről szól ez a platóni önparódia? Van benne pár érdekes hasonlat a politikusi mesterségről: a politikus olyan mint a pásztor, olyan mint az orvos, olyan mint a takács. Van benne egy elképesztően zavaros mítosz a kronoszi aranykorról, a folyton változó irányba mozgó világról, földbőlszületett emberekről, Benjamin Button szerűen visszafele élő emberekről. Van benne egy igazán zavarbaejtő gondolat, amelyik szerint a törvényeknek nem szabad megkötnie az igazi államférfi kezét (aki persze amolyan filozófus-király), aki bármilyen eszközt, akár gyilkosságot is használhat céljai érdekében. Van benne egy tézis arról, aminek a nyílt tagadása az egész Törvények, hogy ugyanis a változhatatlan törvények rosszak és károsak. Vannak benne ismerős okfejtések a különféle államformákról.

De mindezek érdekességben nyomába sem érnek a szöveg legkompaktabb, első részének, ahol a Vendég teljesen elszabadult fantáziával gyártja a vég nélküli megkülönböztetéseket és analógiákat az államférfival kapcsolatban, anélkül, hogy bármit is mondana a tulajdonképpeni tárgyáról. Ha ez a rész nem lenne, akkor Az államférfi leginkább csak semmitmondó lenne, így viszont valóban szórakoztató olvasmány.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki érti a tréfát.