A Gorgiaszban Szókratész a szájkarate Chuck Norrisának bizonyul. A legendás akcióhősről az ismert vicc szerint megkérdezik, hogy hány fekvőtámaszt tud lenyomni, amire a válasz az, hogy az ÖSSZESET! Na, pont ilyen benyomást kelt Szókratész Platónnak ebben a kifejezetten szórakoztató dialógusában. Előbb legyőzi a híres szofistát, Gorgiászt, aztán Póloszt is lenyomja, utána porig alázza Kalliklészt, de ezzel még nincs vége a vitának, mert miután az ellenfelek fülüket-farkukat behúzva meghátrálnak, Szókratész saját magával vitatkozik tovább, sőt, a végén még egy mítoszt is előad, amely szerint az emberek régen még életükben lettek megítélve, ruhában, azzal kapcsolatban, hogy haláluk után a Tartaroszba kerüljenek-e vagy a Boldogok Szigetére, de mivel sok volt a rossz ítélet, ezért eztán csak a haláluk után állhattak a bíráik elé, és csak meztelen lelkük alapján dőlt el a sorsuk, aszerint, hogy mennyire csúfította el a lelküket igazságtalan életmódjuk. Mivel a vita alapjában véve arról szól, hogy mire való a szónoklás és Szókratész ellenfelei szerint arra, hogy bármit megtehessenek, a dialógus végi mítosz arra emlékeztet, hogy valójában nem szabad bármit megtenni, csak azt, ami nem igazságtalan. Előtte persze megtudjuk, hogy a szónoklás annak eldöntésére teljesen alkalmatlan, hogy mi jó és mi rossz, így hát Szókratésznek igaza van. Ezt bizonyítja, hogy a vita végére senki sem mer már neki ellentmondani és hogy nagyon szép meséket tud mondani egy igazságos világról. Punktum.
Az akciófilmes dramaturgiára nem csak Szókratész elképesztő verbális erőfölénye emlékeztet, hanem a vitatkozás egyéb részletei is. Ahogy egy akciófilmben három rosszfiú sosem jelent háromszoros túlerőt, mert mindig udvariasan egymás után támadnak és hagyják magukat ronggyá verni, úgy Gorgiász, Pólosz és Kalliklész is egymás után támadnak, mi több, nem is egészen ugyanazt az álláspontot képviselik, így, ha valaki úgy érezné, hogy azért lehetne még valamivel jobban is védelmezni az álláspontjukat, mint ahogy ők teszik, kifejezetten elégedetlen lesz, mert a három rosszfiú érvei nem adódnak és nem is adódhatnak egészen össze Szókratész ellen.
Ha őszinte akarok lenni a Gorgiász még jobban hasonlít egy Jackie Chan-filmre, mint Norris klasszikusaira, mert utóbbiakkal ellentétben a Gorgiász ellenállhatatlanul vicces. Egyrészt, Szókratész kedves, vállaltan önironikus stílusa és az a játékosság, ahogyan ellenfeleit állandóan logikai csapdákba csalja és ezen kedélyesen el-elgúnyolódgat, határozottan humorossá teszik a Gorgiászt, Másrészt, Szókratész vitapartnerei önparódiába hajlóan ügyetlenek. Vitastratégiájuk átlátszó és szánalmas. Előbb nagy hangon, sokszor erőszakosan letámadják Szókratészt, de miután szinte azonnal belefutnak valami nagyon kínos önellentmondásba, sértődötten visszavonulnak és legfeljebb gúnyolódással és sértegetésekkel kompenzálnak. Kalliklész teljes mértékben így jár el, Pólosz legalább egy idő után csendben marad. De, be kell vallanom, minden szimpátiám a címszereplő Gorgiászé, akiben van annyi rutin és önbecsülés, hogy gyors veresége után felveszi a nagylelkű vesztes pózát és a dialógus nagyobb részében elkerüli, hogy egészen nevetségessé váljon. Ebből a szempontból igazán nem méltányos, hogy ennek a dialógusnak az a címe, hogy Gorgiász. Lehetne Szegény hülye Kalliklész is.
Mindent összevetve: a Gorgiász igazán szórakoztató olvasmány, bár arra nem alkalmas, hogy a kételkedőt meggyőzze Szókratész álláspontjának igazságáról. Szókratész végülis pontosan azokat a szónoki erényeket villogtatja, amelyeket mély megvetéssel utasít el. Definíciói is meglepően önkényesek és még meglepőbb az a dialektikus módszer, amellyel egy önkényes definícióból levezetett képtelen álláspont elfogadására vesz rá embereket, ahelyett, hogy azok felhívnák a figyelmét, hogy a definícióival van a baj.
Ezzel együtt is, több a Gorgiász, mint egy mások hasába lukat beszélni képes szájkaratehős kalandjainak egyik újabb, szórakoztató epizódja.
A szövegnek nem csak élvezeti értéke van, de mélysége is.
Amikor például arról beszél Szókratész, hogy mi lenne, ha egyszer őt perbe fognák, az ember nem tud nem arra gondolni, hogy Szókratészt egyszer majd valóban perbe fogják fogni és halálra ítélik. A dialógus végi mese egy igazságos világról pedig, bár csak egy mese, azért mégiscsak egy meghatóan szép mese.
S ki ne rendülne meg akkor, mikor az egyébként olyan fegyelmezetten gondolkodó és kissé bohókás Szókratész nekitüzesedve áll ki a maga víziója mellett és ünnepélyesen, szinte az átokmondás komolyságával szórja vissza vitapartnerére mindazokat a sértéseket, amiket az mondott neki korábban:
Engem ez a történet meggyőzött Kalliklész, s azon igyekszem, hogy lelkemet a leginkább ép állapotban állíthassam bírám elé. Ezért nem törődöm azzal, hogy mit tartanak rólam az emberek, hanem az igazságot szolgálom, s arra törekszem, hogy tőlem telhetőleg a legerényesebben éljek és úgy haljak is meg, ha az időm betelt. Erre intem erőm szerint az összes többi embert is, s íme most téged is fölszólítlak, hogy szemben mindazzal, amit mondtál, inkább ezt az életmódot kövesd, ezt a harcot vívd, amelynél - énszerintem - nincsen szebb földi küzdelem. És én azt vetem a szemedre, hogy különben nem fogsz tudni segíteni magadon, ha majd elérkezik annak az igazságszolgáltatásnak és annak az ítéletnek az ideje, amelyről én beszéltem az előbb. Amikor majd odaérkezel a te ottani bírád, Aigina fia elé és ő az ítélőszéke elé hurcol, te csak a szádat tátod, elveszted a fejed, ahogyan én itt, a földön, te ott, pontosan úgy, s még az is megtörténhetik, hogy szégyenszemre arcul üt valaki, és minden módon megaláz.
