Tegnap reggel múzeumozós hangulatban ébredtünk. Ez másoknak biztosan nem nagy szó, de nálunk csoda, ha együtt állnak a következők: 1, van bennem elég erő 2, tiszta a kétféle terhesruha szettemből legalább az egyik 3, nem kell végigdolgoznunk a hétvégét itthonról, 4, van jó kiállítás. Na, a tegnapi nap ilyen volt!:) Felsétáltunk hát a Várba, szerencsére szemben lakunk, így az arcunkba süvítő szelet csak egy rövid, kb. 1 órás sétán keresztül élvezhettük.:) Lefelé már nem volt olyan szörnyű.

AZ MNG-be ebéd után értünk oda, ahol még 2 óra volt a zárásig. Csak az ideiglenes A túlélő árnyéka -El Kazovszkij Élet/mű c. kiállítást akartuk megnézni, és ha még lesz erőm, egy kis részt az állandó kiállításból. A jegy megvásárlásával 3 ember panaszkodása is járt, grátiszként. Először a jegypénztáros, majd a ruhatáros küldött át minket a másik épületbe, hogy "nehogy tovább kelljen miattunk benn maradniuk", majd a másik épületükbe átbattyogva a harmadik ember is, aki szintén egy ruhatáros volt. Gondolom, túl sokan járnak múzeumba, és szedálni kell az érdeklődőket.

A kiállítás nagyon furi volt. Az alsó szinten megvolt minden tömörítve, amit a második szinten láttunk később. Volt ott színházi díszlet, rikító színű festmények és szobrok. A felső szinten ugyanez, csak 19 szobán keresztül, folyton ismétlődve. El Kazovszkij életének egyik nagy katasztrófája volt az, hogy mindig mindent ismételnie kellett, egy-egy témából százféle installációt, fotómontázst, festményt és színházi motívumot kellett készítenie. Belső kényszerből. Ha ez volt a céljuk a kiállítás tervezőinek ezzel a furcsa berendezéssel, akkor nagyon jó ötlet volt. Ha nem, akkor rossz. :D

Be kell vallanom, hogy fiatal(abb) koromban színházrendezőnek készültem, ezért különösen érdekelt ez a kiállítás, ám a színházművészetből nem sokat kaptunk, csak a szokásos elcsépelt, már túlzásnak látszó terveket/előadásrészleteket. Kaptunk viszont unalomig ismétlődő színes képeket, amelyek megmutatták, 1920-ban kellett volna megalkotni őket, nem pedig a 80-as években. Láttunk színházat, ami senkinek sem készült, totálisan öncélú volt. Láttunk sok egyiptomi kutyamotívumot, amik nagyon tetszettek. Láttuk az emberi test iránti érdeklődés, szexuális vágy és imádat kifejeződéseit: a balettmontázsokat, a görög szoborutánzatokat, az aktfestményeket.

A kiállításban elkövették a tipikus hibát, kép és egyéb alkotások koncentrációs táborát csinálták a termekből. Ugye, hogy hallani a képek sikolyát?

De: nagyon sokat megtudtunk El Kazovszkij élettörténetéről, és munkásságának szakaszairól, személyes válságairól. Összességében nem bántuk meg, és bár nekem a 19 terem kb. felénél már fájt a derekam a tötyögéstől, azért megérte, hogy elmentünk! Ja, és találtam bennünk valami közöset is. El Kazovszkij egy helyen így fogalmaz: "a nagyon lányos, fiatal fiúkat én tulajdonképpen nőnek látom". Ezzel egyet tudok érteni. :)

"Ez hülye!" - tört fel belőlem rendszeresen, miközben Gogol halhatatlan remekművének első felét olvastam (igazából épp most olvasom a másodikat, csak ahogy egy nálam lényegesen oroszabb ismerősöm emlékeztetett, a Holt lelkek valójában nem egy, hanem két könyv). És bár talán nem ez a legtisztelettudóbb viselkedés egy klasszikus mű olvasása közben, mégsem szégyellem magam. Egyrészt azért, mert a fenti megjegyzéseim inkább dicséretként, mintsem kritikaként hangzottak el. Másrészt pedig Gogol - nem tudok rá megfelelő eufemizmust - végigidétlenkedte az egész könyvet, tehát minden jogom megvolt így reagálni arra, amiket írt.

Mire is gondolok? Olyasmikre például, mint, hogy két szereplő belép a házba, s miközben változik a helyszín, az elbeszélőnk előbb figyelmeztet rá, hogy nincs sok ideje, amíg érdemben folytatódik a történet, mégis belekezd egy osztentatíve hosszadalmaskodó, szószaporító kitérőbe. Értsd: csak, hogy bosszantsa az olvasót. És ez a teljesen öncélú, ám lehengerlően vicces játszadozás a narráció lehetőségeivel, nem kivételes, hanem éppen ellenkezőleg, teljesen tipikus dolog a regényben. Persze, aki olvasott már Gogolt, az nem lepődik meg rajta, de az is tény, hogy ez a fajta önfeledt lubickolás a regény "lehetetlen konstrukció" voltában egyáltalán nem okoz ekkora örömet minden írónak, s alighanem nem is minden olvasót tölti el egyforma lelkesedéssel. Engem nem zavart, sőt, szórakoztatott, bár nem mondom, hogy nem éreztem agyzsibbasztónak időnként.

A másik, nem kevéssé megterhelő tulajdonsága a regénynek, hogy nincs benne semmi és senki, ami és aki ne lenne tipikus, ne fejezne ki valami jellegzeteset saját korának orosz társadalmából. És ez nem azért fárasztó, mert nehézséget okoz társadalmi körképeket olvasni, hanem, mert az író soha, egyetlen alkalommal sem mulasztja el közölni, hogy az új dolog, amivel találkozunk a regényben, az mennyiben tipikus.

Hogy ez miért nem idegeníti el egészen az olvasót (jómagamat legalábbis, mert másokért nem kezeskedhetem, habár nyilván nem véletlenül lett a Holt lelkek klasszikus mű), annak valószínűleg az lehet az oka, hogy Gogol műve egy szatíra, márpedig egy szatírát valahogy kifejezetten úgy képzel el az ember, mint amelyben nem esetleges és egyedi emberi gyengeségek vannak kifigurázva, hanem, amely emberek egy jól meghatározható csoportját teszik gúny tárgyává. Ennek megfelelően a Holt lelkek szereplői karikatúraszerűen megrajzolt figurák, akiket szinte egy-egy eltúlzottan bemutatott jellemhibáról lehet felismerni. Azt azért nem mondanám, hogy minden figura egydimenziós, sőt, amikor épp nem figyel oda, a szerző meghökkentően élettelien, plasztikusan ábrázolja hőseit és a helyzeteket, amelyekbe helyezi őket, de aztán mindig visszatér a szatirikus hang és/vagy az elbeszélői játékosság és az aztán teljesen eluralja a szöveget. Engem, bevallom, egyik kedvenc egyetemi olvasmányélményemre, a Tom Jonesra emlékeztet a Holt lelkek hangvétele.

Emlékezetes társadalmi-politikai szatíraként ragadt meg a fejemben Gogol műve és bár kicsit lassan olvasom, de gyakran gondolok rá és többször is szóba hoztam ismerőseimnek találó és szórakoztató epizódjait. Talán csak az zavart benne egy kicsit, ami szintén összhangban van a szatirikus hangvétellel, de bennem, őszintén szólva mégis hiányérzetet keltett, hogy nincs a könyvben egyetlen rokonszenves szereplő sem. Még a "főhős", a csaló Csicsikov, aki egy nap megérkezik egy vidéki orosz városba, s ott kihasználva a korruptságot és butaságot, "holt lelkeket" vásárol, majd félig-meddig lebukik (idejében távozni tud azért), ám sikerül teljesen felkavarnia a helyi társasági élet állóvizét, még ő sem különösebben érdekes alak. Még csalónak sem nagyszabású és nem is különösebben sikeres, s ez legkésőbb a regény végén egészen egyértelmű lesz, mikor megismerjük Csicsikov szánalmas, kudarcokkal teli és céltalan életének történetét. Mindez persze következetes íróra vall és maga az elrendezés, ahogy egy messziről jött idegen irracionálisnak tűnő lépései fokozatosan leleplezik a helyiek egész világának abszurditását, zseniális, ám, aki olvasta A Mester és Margaritát, az tudhatja, nem lesz attól rosszabb egy ilyen könyv, ha más is van benne, nem csak szatíra.