Szerencsésnek mondhatjuk magunkat: az új Star Wars filmet december 24-én, eredeti nyelven néztük meg. Így volt alkalmunk felkészülni a legrosszabbra is és lehetőségünk volt megismerkedni néhány árnyalt és tiszteletreméltóan őszinte véleménnyel a produkcióról. Mindezek után igazán kellemesen töltöttük a délutánt. Időnként könnyeztünk, néha nevettünk, egyszer-egyszer megijedtünk, máskor fellelkesedtünk és mindvégig jól szórakoztunk. Az a helyzet, hogy szerintünk ez egy elég jó kis Star Wars film. Túlzás nélkül mondható, hogy a klasszikus trilógia méltó folytatása.

A film nézése közben eszünkbe jutott egy csomó minden, ezeket szeretném most röviden listázni:

1) Kellemes meglepetés volt, hogy Han Solónak fontos szerep jutott. Nekünk úgy tűnt, az új trilógia első része Han és Kylo Ren (a fia) drámájáról szól elsősorban, minden más ehhez képest érdekes csak. Han halála mélyen megrendített, s bár valahol azt írták, hogy ez hiba volt, mert egy vérbeli kalandornak sosem szabadna meghalni, de ez talán túlzás. Az öregedő kalandor, aki gavallérosan vagy drámaian fejezi be életét, nem kevésbé klasszikus típus. Aki nem csak a Három testőrt olvasta, de a folytatásait is, az bizonyára ismeri azt, milyen megható tud lenni a kiöregedett hősök nagy fináléja. Vagy ott van Don Giovanni halála Mozart híres operájában. (Hogy két viszonylag távoli példát említsek. Nyilván lenne, aki öreg westernfigurákat mondana inkább vagy hasonlókat. Minden műfajban megvan ugyanis ez a karakter.) Szóval ezt mi nem láttuk hibának. Igazán szívet melengető érzés volt arra gondolni, hogy esetleg a trilógiában a klasszikus hármas (Han, Leia, Luke) kaphatna egy-egy saját filmet. (Éppen emiatt nem zavart Luke kései feltűnése sem: egyrészt tetszett az elveszett Grál felkutatásának szüzséje, másrészt Luke később kaphat még fontos szerepet: hogy Rey mentoraként-e vagy világmegváltóként, az más kérdés.) Han és Leia találkozása és végső búcsújuk is a film nagy pillanatai közé tartoztak, Han és Kylo végső beszélgetése is.

2) Úgy rémlik, volt, akit zavart, hogy Kylo nem elég súlyos egyéniség, hanem egy ripacs, egy rosszul sikerült Darth Vader imitátor. Volt, akinek az arca sem tetszett. Nem is tudom. Nekem inkább imponált az az ötlet, hogy a First Order csupa huszon-harmincévesből álló szervezet. Míg a régi Birodalom ötvenpluszos elittel rendelkezett, akik ellen egy új generáció lázadt fel annak idején, a First Order paradox módon maga is egy generációs lázadásnak tűnik, csupa szerepjátszó, katonásan pózoló, s közben kisstílű intrikákba merülő fiatallal. Miközben a díszletek pontosan idézik a régi Birodalmat, a legénység szedett-vedett, s ha jobban belegondol az ember, nincs jóformán egyetlen grandiózus jelenetük sem. Minden csatajelenet valójában kis erőkkel végrehajtott rajtaütés, deszant művelet. Míg a klasszikus trilógiában minden arra utalt, hogy amit látunk, az egy hatalmas gépezet része, itt egy fényes-csillogó birodalmi díszletekkel körülvett maroknyi erőt látunk. Igaz, látszólag nem utóvédharcot folytatnak, de az erőviszonyok eltolódása nagyon feltűnő. Bár, érdekes módon a másik oldal sem lett erősebb, sőt. A lázadó erő kisebbnek (igazából töredékének) látszik, mint a régi trilógiában, s bár van utalás egy új Köztársaságra, de az csak akkor látható, pillanatokra, amikor a First Order egy rajtaütéssel megsemmisíti az erőiket. Valahol ironikus, hogy míg a régi Birodalom halálcsillaga arra készült, hogy dominálja a galaxist, a First Order nem kevésbé romboló eszköze valójában terroristatámadásra való, nem tartós uralom megalapozására. Elegáns, nagyon elegáns. A film egyik nagy erénye szerintem, ahogy fokozatosan, szinte észrevétlenül építi fel ezt a birodalom utáni helyzetképet a régi világ jólismert elemeiből, látszólag csupán a nézői nosztalgia kiszolgálásának szándékával. Az emblematikus jelenet, amikor Rey kijön egy roncsból, ami egy földbe állt birodalmi hadihajónak bizonyul, kicsiben ugyanezt a hatásmechanizmust alkalmazza. A néző elérzékenyül, hogy "nézd már, de hisz ez egy...", miközben persze diszkréten ott van a képen az is, hogy ez a világ már nem az a világ. Így aztán szerintem Kylo Ren figurájának ebben a részben nem hibája a ripacssága és a Darth Vader-imitátorsága (aminek részei a Darth Vadertől sem idegen dühkitörések is, ahogy az is, hogy a teljesen képzetlen Rey simán legyőzi őt), hanem csak egy eszköz arra, hogy ezt a posztbirodalmi állapotot ábrázolja a film. Hibává ez legfeljebb akkor válhat, ha a trilógia folytatásában Ren sem válik többé egy hisztérikus zsarnoknál (egy enyhén nerói figuránál) és nem is jelenik meg mellette olyan figura a sötét oldalon, aki erősebb érzéseket tudna kiváltani a nézőben. Ez így most pont jó volt.

3) Nagyon tetszett a sikeres egyensúlyozás egyfelől a nosztalgia, a rajongók kiszolgálása, másrészt egy teljesen új történetet felvezető ötletparádé és harmadrészt  egy önmagában megállni képes, kerek történet megalkotásának igényei között. Mint ahogy írtam is már, a nosztalgia ebben a filmben nem teljesen öncélú (habár, mivel egy 70-es évek óta harmadszor újrakezdett populáris kulturális mítoszról van szó, a nosztalgiaérzés felkeltése önmagában sem bűn), hanem lehetőség arra, hogy a filmesek a régi motívumok felhasználásával, az ismerősség és innováció keverésével teremtsék meg saját trilógiájuk kereteit. El kell ismerni, ez a film igazi rajongói alkotás. Visszatérés a gyökerekhez. Míg a második trilógia Anakin előtörténetének boncolgatása mellett elsősorban részletesen kidolgozott, galaktikus léptékű politikai dráma volt, az új film nem sokat vesződik a First Order, a Resistance és a New Republic viszonyainak bemutatásával. Épp ahogy az első trilógiában sem a politikai intrikák mozgatták a cselekményt, hanem személyes drámák, s így épp csak jelzésszerűen jelentek meg a Birodalom viszonyai. (Még egy adag következetlenség is belefért, mert Darth Vader a New Hope-ban még alá van rendelve Moff Tarkin nagyadmirálisnak, a későbbi részekben viszont a Császár vitathatatlan jobbkeze.) A második trilógiában a politika agyonnyomta Anakin személyes drámáját és az egész sorozat Achilles-sarka volt az Anakin-szál gyengesége. Részben talán azért is, mert míg Han és Leia sorsa egyaránt érdekelt minket, Padmé egyáltalán nem, Obi-van viszont csak a 3. részre kapott őt megillető súlyt, ahol viszont az ő személyes csalódásának tragédiája árnyékba borította Anakin bukástörténetét. Az új trilógiában rögtön többszintű személyközi viszonyrendszer rajzolódik ki, tele rengeteg izgalmas konfliktus és interakció lehetőségével. Mi lesz Finn és Rey viszonya? Mi történik Kylo és Rey között? Mi a helyzet Kylo családi drámájával? Han és Leia viszonyával? Leia és Luke viszonyával? Abrams nagy hozzáadott értéke a harmadik trilógiához egyébként éppen ez lehet: az eredeti trilógiánál is érdekesebb és annál nyilvánvalóan sokkalta komplexebb személyközi viszonyrendszert lehet képes kidolgozni. A Lost készítőjénél kevesebb nem is várható. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az új trilógia nem tör ajtóstul a házba: sokat rábíz a nézői nosztalgiára, sok szálat szándékosan elvarratlanul hagy, a későbbi felhasználás céljaira (meg kell mondanom ugyanakkor, hogy elvarratlan szálakban a klasszikus trilógia is bővelkedett). Ennek ellenére mégis képes volt egy vállalható kerek történetet összehozni, ami ugyan felidézte a klasszikus trilógiát, de attól diszkréten el is határolta magát, különösen a New Hope-tól: a First Order szuperfegyerének legyőzése siker ugyan, de épp csak megmenekülés, nem győzelem; nem lezárt történet és happy end van, hanem tragédia és cliffhanger. Ha ezt az egyensúlyt képesek a jövőben is megtartani, akkor ez egy emlékezetes, nemzedékformáló élményt adó produkció lehet, ha nem, sokkal lejjebb nem süllyedhet majd, mint a második trilógia (amit én, bevallom, mindennel együtt szeretek). A fő veszélyt abban látom, hogy lusták lesznek a feszültségkeltésen túl egyébre is használni majd az új trilógia kereteit, új ötleteit és elfelejtik megírni azt a nagy mítoszt, ami azért mindkét korábbi tragédiát jellemezte: az első ugyebár a jó és a rossz közötti választás lehetőségéről szólt, a második arról, hogy a szabadságot a morális válság fenyegeti a legjobban, nem a külső veszélyek. Nagy kérdés, hogy miről fog szólni az új trilógia. Az első rész azt sugallja eddig, hogy itt megint elsősorban egy személyközpontú problematika felé haladunk. Meglátjuk.

Írhatnék még sok mindent, de zárásként csak annyi, hogy a Star Wars új része számomra újfent igazolta, hogy ez a sorozat mindenekelőtt a története miatt érdekes. Nem úgy értem ezt, hogy különösebben eredeti vagy komplex történet volna, hanem mert a Star Wars egy popkulturális mítosz. Mítoszként ragadja meg a képzeletünket. Egész működésmódja mítoszi. Ismerős kulturális elemekből - közhelyekből - építkezik, erkölcsi problémákról beszél parabolikus formában, történetvezetését egyáltalán nem valamiféle valósághűség, hanem az érdekesség és a mondanivaló logikája vezérlik. Mire gondolok? Például arra, hogy a sötét oldal szuperfegyvereit mindig egy maroknyi hős győzi le valami fatális apróság segítségével. Hülyeség ez? Az. De másfelől, mivel a sötét oldal a lényeget illetően a kontrollról szól, a vágyaink gyermeki kiteljesítéséről, mondhatni kötelező, hogy egy fatális véletlen okozza a bukását, mint világhódító Nagy Sándorét egy maláriaszúnyog. Ugyanígy, a második trilógiában Palpatine mesterkedéseit teljesen abszurd módon senki sem képes lebuktatni. Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy a trilógiában felidézett antik republikánus ideológia szerint a bukásnak belülről, összeesküvés nyomán kell bekövetkeznie. Mindehhez a galaktikus környezet, az űrhajók és lézerfegyverek hozzátesznek ugyan sokat, mert egy egészen egyedi világot teremtenek, de ugyanúgy nem a dolog lényegét jelentik, ahogy a Star Wars filmekben elmondott mítoszok konkrét részletei. A Star Warsnak ugyanis, mint minden mítosznak az a lényege, hogy rabul ejti a képzeletet. A rajongók által írt regények és novellák százai (ezrei), az eredeti filmek gyengeségeit kijavító átírások mind-mind ennek a mitikus létezésmódnak a tünetei. Ez pedig azért érdekes, mert ez azt is jelenti, hogy az új trilógia sorsa nem azon múlik, hogy elég jó filmek lesznek-e az új trilógia darabjai, hanem azon, hogy képesek lesznek-e a mítoszt mítoszként fenntartani, képesek lesznek-e megragadni a mai kor embereinek képzeletét.  

  + Néhány szöveg, amit érdemes olvasni:

És tényleg felébredt az Erő 

Különvélemény

Tenebra véleménye

Alec Cawthorne véleménye 

és még valami:

Szerénységem a második trilógiáról 

Mindvégig, amíg a Holt lelkek 2. kötetét olvastam, azon tűnődtem, vajon mit is fogok én erről írni a blogon. Ez sajnos meglehetősen káros mellékhatása a tavaly megkezdett olvasónaplómnak, de mentségemre legyen mondva, hogy Gogol e befejezetlenül hagyott, az 1. kötettől radikálisan eltérő hangvételű, dagályos, bosszantó és mélyen ideologikus szövege alaposan feladta nekem a leckét.

Hogy mivel? Például azzal, hogy az 1. kötet lényegét jelentő Csicsikov-történetszálat már az első kötet vége, Csicsikov élettörténetének sietős összefoglalása visszavonhatatlanul varázstalanította és a 2. kötetre lényegében alig jut neki szerep. Erről ugyan a mű töredékessége is tehet, mert a meg nem írt részekben elvileg Csicsikov machinációi mozgatnák előre a cselekményt, de erre csak a könyv végéből lehet visszakövetkeztetni. A megírt részekben egy darabig Csicsikov fel sem bukkan, hanem egy teljesen új vidékkel ismerkedünk meg, egy jobb sorsra fiatalember bemutatásán keresztül, majd megjelenik végre Csicsikov is, már nincs benne semmi érdekes. Tudjuk, mi a terve, mik a szándékai; hiúsága még nagyobb hiábavalóság; körülményes, ám udvarias viselkedése már alig komikus, s a kontraszt aközött, ahogy mások látják őt és amiket valóságosan a fejében forgat, szintén nem valami érdekes. Csicsikov utazásának ebben a kötetben, a megírt részekben legalábbis, nincs nagyobb szerepe, mint, hogy elvisz minket az érdekes figurákhoz, nem pedig az, hogy rejtélyes üzleti ajánlatával felkavarná az állóvizet.

S itt jön a másik, nem kevésbé zavarbaejtő dolog. A 2. kötet már nem szatíra, amelyben nevethetnénk és el is borzadnánk egyszerre a létező viszonyok kegyetlenségén és abszurditásain, s az emberi ostobaság különféle változatain. A 2. kötet a megváltásról szól, arról, hogy mi az ember hivatása és milyen - jellembeli,neveltetésbeli, társadalmi - akadályok állnak e hivatás kibontakozása előtt. Vannak ebben a könyvben jóravaló, de gyenge emberek; vannak rossz, de nem teljesen elveszett emberek és vannak próféták, mint Kosztanzsoglo és Murazov. Csicsikov maga a rossz, de nem teljesen elveszett emberek közé tartozik, és Murazov közbenjárásának köszönhetően a könyv végén még egy utolsó esélyt kap az újrakezdésre. Mindez éles ellentétben áll egyébként az 1. kötettel, ahol Csicsikov inkább amolyan fausti ördögfigura, aki "örökké rosszra tör, s örökké jót mivel", s ezért végső soron mindig bukásra van ítélve, de a sorsa nem is önmagában érdekes, hanem funkciójában. A 2. kötetben viszont Csicsikov maga is megváltásra váró emberi lélek.

Baj ez? Tulajdonképpen nem. A 2. kötet legerősebb részei azok a tüzes, szenvedélyes monológok, amelyekben a könyvbeli próféták, tanítómesterek az élet nagy igazságait osztják meg környezetükkel. Bármilyen bosszantó dolgokat is mondanak, ahogy mondják, azt nem lehet nem élvezni, legalább egy kicsit. Ugyanakkor az is igaz, hogy a 2. kötetnek ez a központi témája nem illeszkedik se az 1. kötethez, sem a 2. kötet bizonyos vonásaihoz. Így például ahhoz, hogy a szatirikus elemek azért megmaradnak. Kosztanzsoglo egyre jobban belelovallja magát a földművelés dicséretébe és a nyugatmajmolás kritikájába, hiába csitítja a felesége, s ez a kontraszt a két szereplő között ellenpontozza, sőt, le is rontja Kosztanzsoglo szavainak komolyságát. És ez nem az egyetlen ilyen példa!

Ami viszont kifejezetten baj, hogy a 2. kötetet az ideális hősök uralják, hogy a szöveget mindenütt a természetes, régi jó orosz élet és a modernkedő, nyugatias, egészségtelen és erkölcstelen életmód ellentéte szervezi. Van még benne itt-ott antiszemita kiszólás, gyermeteg vallásosság, spleen és még tömérdek dolog, amit nehéz elviselni olvasás közben. 

„Bonaparténak lenni… s aztán császárrá koronáztatni magát!… Micsoda bukás!”