Megnéztük az A kis kedvencek titkos élete c. animációs filmet a hétvégén. A basic levelen tetszett. Minden nagyon volt benne. Vicces volt, nagyon vicces. Aranyos volt, nagyon aranyos. Szépek voltak a képek, nagyon szépek.

Az állatok viselkedése is nagyon jól eltalált volt. Imádtam, hogy a kutya reggel eldönti, hogy a napi programja az lesz, hogy várja haza a gazdit. Imádtam, ahogy a cica az első adandó alkalommal beül a lehető legkisebb dobozba. Megláttam Humit Chloe-ban. Azt, ahogyan orbitális módon megalázza magát egy ablakon való beeséssel, majd fejét felszegve hercegnőként megy tovább. Azt, hogy mikor a gazdája hazajön, a szomszéd kutyákkal ellentétben ő nem örül neki egyáltalán, sőt, meg is harapja. És azt is, ahogyan tisztogatja magát a legilletlenebb helyeken, a leginaproppriateebb helyzetekben.

Egyszerre idegesített és tetszett a filmben New York jelenléte. Pár éve voltam ott egy hónapot, és azóta mindig sokkol, ha meglátom filmeken. A Person of Interest első évadában konkrétan a sírás kerülgetett minden egyes helyszín megpillantásakor. Szeretem New Yorkot, hiányzik, és baromira szégyellem magam, hogy még nem vittem el oda a kisbabánkat, és csak azzal tudom magam mentegetni, hogy még fél éves sincs.:) Na, ebben a rajzfilmben még inkább sokkolt New York. Mert ez nem New York. Ez az, ami New York lehetne. Egyrészt Manhattan nagyon össze van nyomva, és minden túl szép. Ezek állatira zavaróak olyasvalaki számára, aki már járt ott. Másrészt, ha ez a ház tényleg létezne, amiben szereplőink laknak, ezek a gazdik iparmágnások lennének, hisz ilyen helyen tudnának lakást bérelni vagy venni. De ők átlagemberekként vannak bemutatva. Ami feldühít.

Van viszont tanulság. Basszus, már megint van tanulság! Bár, nem annyira durva és szájbarágós, mint ami a Zootropolisban volt. A konklúziói a filmnek: 1) a feka maffiavezér (fehér nyuszi) valójában csak gazdára váró, jószívű kis plüss. A szívét ugyanis meglágyítja egy random kislány szeretete. 2) minden kutyát/cicát ajnároz a gazdája, 3) minden kutyának/cicának olyan gazdája van, aki külsőre és belsőre is illik hozzá, 4) az örökbefogadott bűnöző viselkedésű kutya valójában csak egy elveszett lélek, akinek meghalt a gazdája, 5) Manhattanben valójában bárki számára megfizethetők az ingatlanok, csak az emberek szeretnek Queensben élni.

Mert az élet csodaszép!

Gyerekkel, gyalog és ráadásul babakocsit tolva mentünk a minap a Magyar Nemzeti Galériába, hogy megnézzük a Modigliani-kiállítást. Ezért kénytelen vagyok kicsit nyafogni: a Várhegyet ma már aligha lehetne valódi ellenség ellen megvédeni (habár, ki tudja, ha összegyűjtik odafent a kormányt, akkor talán majd gondoskodnak a biztonságukról is, nehogy egyben fel lehessen robbantani az egész bagázst), de gondosan kialakított, gyalogos- és különösen babakocsiellenesen kialakított keskeny és akadályokkal nehezített szerpentinútjai máig szinte leküzdhetetlen akadályt jelentenek azoknak, akik nem férnek fel a szinte mindig tömött 16-osra és nem is taxival mennek fel. Mi azért nem először jutottunk fel, de mint mindig, most is nagyon meg voltunk magunkkal elégedve, hogy a tűző napon épp csak kicsit megizzadtunk, más bajunk nem lett, miközben időnként le kellett mennünk az úttestre. S mihelyt felértünk, már csak a rettenetesen lerakott és foghíjas macskakövek, a tömeg és az időnként feltűnő random teherautók jelentettek némi akadályt. A gyerek úgy pattogott a babakocsiban, hogy öröm volt nézni, s mivel ő még kicsi, eszébe sem volt nyafogni, hanem nagyokat vigyorgott.

Az MNG-ben a Picasso-kiállításon keresztül nem tudtunk bejutni, viszont az ottani recepciósok útravalóul mondtak néhány igazán emlékezetes dolgot. Az egyik, hogy a babakocsit nem kell feltétlenül lerakni a ruhatárban (pedig a szabályok szerint nem lehet babakocsival bemenni, tájékoztattak minket nemrég telefonon), hanem a "teremőrrel kell alkudozni". Sehr schön! A másik meg, hogy nem baj, hogy a C-épületen kell átmennünk, mert ott nincsenek lépcsők. Valóban. Mutatom.

Na, de itt lassan abba is hagyom a panaszkodást, mert a Modigliani-kiállítást nagyon szerettük, mind a hárman! Öt hónapos fiunk is tátott szájjal bámult időnként (nem viccelek) és mi is nagyon élveztük. Pedig alapvetően konzervatív, életrajzi kiállítást láttunk, és néha zavaró volt, hogy a kortársak művei "időnként egy fehér elefánt" stílusban jelentek meg a falakon. Nem vagyok egy szakértő, de az utóbbi időben láttam pár igazán pazarul összerakott kiállítást, és nem mindig éreztem ennyire zavarónak a kronológiát és a kontextualizálást.

De nem akarok úgy tenni, mintha ezek tragikus problémák lettek volna. Gyönyörűen kijöttek Modigliani rövid életének elváló művészi szakaszai (különösen érdekes volt látni, hogy mennyire hasonlítanak látszólag az utolsó szakasz képei formailag az előző teremben látott érett Modiglianira, s különböznek tőle mégis az arcok vöröses tónusának és a világosabb háttereknek köszönhetően); fantasztikus élmény volt látni kibontakozni az egymásról és közös ismerősökről készített portrék, eltérően megfestett közös témák hálójából egy új művészi irány, egy bátor, merészen újító és lelkes baráti társaság körvonalait. 

Modigliani egy csoda. Nem tudtam, hogy szerelmes vagyok belé, de most már tudom és ezzel a tudással gazdagabban jöttem el. Ugyanakkor számomra a legnagyobb élményt az jelentette, hogy ez a kiállítás (különösen a múltkori Picasso-élménnyel és a nem is oly régi, megrázó El Kazovszkij tapasztalattal együtt) elgondolkodtatott, hogy a modern festészet nagyon nagy részt brandépítés. A művész, ahogy halad előre az időben, egyre inkább rátalál arra a pár (nem is valami sok) témára, motívumra, amiktől a művei felismerhetőek, nevesíthetőek, eladhatóak lesznek. Amitől kis segítséggel a magamfajta a laikus is, de a műértő akár félhomályban, részegen, a tükörből, félig háttal és erős háttérzaj mellett is rögtön felismeri "A Picassót", "A Modiglianit". "A Modigliani" ugye a maszkszerű arc, a finoman megrajzolt orr és szem, a max. 1-2 emberi alak a képen és a félreismerhetetlen színek. Különösen szembeötlő volt ez a kontextualizálást szolgáló művészbarátok hasonlóan brandteremtőnek szánt képeinek társaságában. Ha holnapra nem felejteném el a nevüket is (rémes a memóriám), Chaim Soutine vagy Moise Kisling képeit is simán felismerhetném ezentúl a brandjük alapján.

Elnézést ezért a kissé talán lapos tanulságért, de, bevallom, nem vagyok egy nagy műértő és hát a laikusnak, akárcsak a csecsemőnek, minden vicc új.