Általános iskolás korom óta gyanakvással figyelem a műfaji kategóriákat. Úgy emlékszem, egy nagy rakás kifejezést kellett tudni a felvételire, amik mind meglehetősen önkényeseknek tűntek és amelyeket rettentően nehéznek tűnt alkalmazni. Emlékszem, az epigramma volt különösen vörös posztó a szememben, hiszen a rövid, disztichonos, csattanóra épülő szövegtől a terjedelmi korlát nélküli sírfeliratig olyan különböző dolgokat jelenthetett. A középiskola sem sokat javított a helyzeten, hiszen az engem akkoriban lenyűgöző aprólékos, szövegközeli műelemzések alaposságához képest ezek a műfaji kategóriák csak még nevetségesebbeknek és esetlegesebbeknek tűntek a szememben. De csak az egyetem volt az, ahol végleg elvesztette a kérdés számomra minden relevanciáját. Akkoriban nagyon megszerettem a történeti poétikai megközelítéseket, ami azt jelentette, hogy minden korszak műveit az adott korszak kategóriái segítségével próbáljunk meg értelmezni. Ez persze azt jelentette, hogy Berzsenyinél fontos kérdés, hogy mit értettek Berzsenyiék episztola alatt, az viszont nem érdekes, hogy egy 20. századi irodalmár milyen műfaji kategóriát fabrikált episztola néven. Aztán persze nem lettem irodalmár sem és így aztán ma már az sem különösebben izgat, hogy Berzsenyiék miről mit gondoltak.

Nem is hoztam volna szóba ezt a kérdést, ha Dragomán György nagyszerű könyve kapcsán nem azon járt volna visszatérően az agyam olvasás közben, hogy A fehér király nem regény, hanem egy novellaciklus. Miért érdekes ez? Mert egy regénytől elvárnám, hogy lehetőség szerint legyen fokozatosan kibomló cselekménye, legyenek a cselekmény során változó, fejlődő karakterek, s lehetőség szerint legyen több párhuzamos cselekményszál. (Tudom, tudom, végülis csak visszatértem az általános iskolai definíciókhoz. Aki azt mondja, hogy ő elfogulatlan, arról végül mindig kiderül, hogy nagyon primitív elfogultságai vannak.) És hát, valljuk be, Dragomán könyve nem ilyen. A fehér király szövegei mind külön-külön is olvasható, egy témát kibontó, csattanóra épülő szövegek. Sőt, azt kell mondanom, a fejezetek zöme igazán remek novella. Van néhány dolog, ami összetartja az egyes szövegeket: létezik egy viszonylag egységes kronológia, van egy állandó főhős-elbeszélő, vannak visszatérő szereplők: mint az anya, a nagyszülők, Csákány, a torz arcú munkás, néhány állandó iskolai figura: Feri, Prodanék, Vascső és mások, vagy a nagykövet. S még azt is megkockáztatom, hogy van a történetnek egy bizonyos iránya, hiszen az apa elhurcolásától a rövid visszatéréséig és újabb elhurcolásáig tart. Ugyanakkor a legritkábban fordul elő, hogy az egyes novellák cselekménye összekapcsolódna. Néhány rövid visszautaláson kívül szinte mindig valami teljesen új dolog kezdődik. Ezért nekem egy kis nehézséget okozott A fehér király, míg csak, valahol a könyv első harmada végénél, tudomásul nem vettem, hogy ez nem regény, s utána már inkább a jelentett újabb meglepetést, hogy az utolsó 2-3 szöveg között szokatlanul szoros volt a kapcsolat a többihez képest.

De akármilyen műfaji szövegként is olvastam volna, A fehér királyról szinte csak jót tudnék mondani. Minden része nagyon szépen megformált, lecsiszolt szöveg, amelyek egyszerre hatottak kivitelezésük eleganciájával és a feldolgozott témák megdöbbentő voltával. Mert Dragomán György könyvében az volt az igazán felkavaró, hogy minden a helyén volt benne, a mondatok megformálásától a karakterek bemutatásáig, az elbeszéléstechnikai truvájokig és a szürreális és abszurd elemek diszkrét, de fokozatosan erősödő beemelésééig a szövegekbe, s minden történetről az embernek eszébe juthatott valamilyen irodalmi előkép, de mégis minden egyes novella erőteljes volt és felkavaró. Biztos benne volt ebben az is, hogy a világ, amelyet bemutatott, a brutális elnyomás világa, amelyben a lelki terror (finom zsarolás és nyilvános megalázás) mindig fizikai erőszakkal is párosul, s ezért rendkívül nyomasztó élmény volt minden egyes elbeszélt történet. De benne volt az is, hogy a könyv mégse vitte túlzásba a dolgot. Azáltal, hogy minden fejezet külön-külön szépen ki lett dolgozva, hogy jutott egy kis humor, érzelem, sőt, egy kis költészet is a mindennapi kegyetlenség és a kijózanító valóság mellé, több esélyt adott nekem, olvasónak, hogy mindent jobban átélhessek, mintha nem lett volna más a könyvben, mint a borzalmak halmozása. Eszembe is jutott, hogy számomra mennyivel átélhetőbb volt ez a könyv, mint a Nincstelenek, amely pedig a maga borzalmasságában nagyonis hasonlít A fehér királyra, ám azzal, hogy sokkal töményebben és intenzívebben mondta el a maga fájdalmait, el is távolított engem magától. Meglehet persze, hogy valaki azt gondolja, hogy ez éppen A fehér király gyengesége és a Nincstelenek ereje. De szerencsére én csak magamért és a saját véleményemért vagyok felelős, az irodalomtörténet nagy igazságaiért nem. Úgyhogy: Dragomán György, köszönöm!

Utóirat: Olvastam néhány bejegyzést a könyvről másoktól.

Ezzel például nem értek egyet egyáltalán. Ezt is kicsit túlzónak éreztem, mert azért ebben a könyvben vannak érzelmek és humor is. Fura módon, a professzionális olvasó sem talált nevetnivalót a regényben, ami azért meglepett. Ez az érdekes asszociációk miatt fogott meg. Ez meg azért, mert lektűrözött egyet, amitől mindig felderül a lelkem, mert a lektűr az egyik kedvenc szavam egyetem óta: igaz, semmi pénzért nem használnám, mert nincs akkora arcom.

Hogy elüssük az időt, amíg kiderül eddigi életünk talán legfontosabb híre, az elmúlt héten két filmet is megnéztünk a MOM-ban, mindkettőt eredeti nyelven. Az egyik A kezdő volt Anne Hathaway és Robert de Niro főszereplésével, a másik a Hotel Transylvania 2.

Én, bevallom, nagyon szeretem a romantikus vígjátékokat, minden sablonosságuk ellenére is vagy talán éppen azért. Amellett, hogy szórakoztatnak, meg is becsülöm őket. A rendkívül kötött karakterek és konfliktusok az ókor óta nagyon hasonlóan működnek minden komédiában és azóta is többnyire működnek. Nem kell beléjük sok eredeti ötlet, még csak sok jó poén sem, csak egy pörgős dramaturgia, amihez éppen elég kész, újrafelhasználható minta áll rendelkezésre. Shakespeare-től, Jane Austentől, másoktól. Eszemben sem volt semmi eredetiséget várni A kezdőtől, csak, hogy ne unatkozzak alatta.

A rajzfilmeket is nagyon szeretem, s az elmúlt tíz évben régi vonzalmam még el is mélyült, mert elég alkalmam volt családom kiskorú tagjait el-elkísérni moziba és felfedezni az ilyen filmek eddig nem ismert mélységeit: azt, hogy egyaránt szórakoztatja a kicsiket és a nagyokat, de nem mindig ugyanazokkal a dolgokkal és nem is ugyanúgy. A Hotel Transylvaniát különösen kedveltem, akárcsak Paranormant vagy az Inside outot. Ezért azt vártam, hogy jól fogok szórakozni ismét. Nem voltak nagy elvárásaim, csak annyi, hogy teljen kellemesen a délután. 

Ehhez képest mindkét film elviselhetően rossznak bizonyult. Mindkettő közepe táján rácsodálkoztunk, hogy még milyen sok van hátra (érdekes módon Ridley Scott marsi filmje sokkal jobban lekötött). Mindkettőt unott arckifejezéssel ültük végig és mindkettő után azzal vigasztaltuk magunkat, hogy legalább kimozdultunk otthonról és láttunk már ezeknél sokkal rosszabb filmeket is.

A kezdő hibáit hosszasan lehetne sorolni a pofátlan Apple termékelhelyezésektől a túl kevés poénon és a logikátlan, inkonzisztens karaktereken át a lapos befejezésig, de felesleges lenne, mert ezek bármelyike megbocsátható lett volna, ha az egész jobb valamivel. Így sem dühítettek fel túlságosan, egyszerűen csak észrevettük őket, mert mással nem nagyon kötött le a film. És nem is hagyott túl sok nyomot bennünk azon túl, hogy érdekes volt az alaphelyzet és ha csak egy kicsit jobban elgondolkodnak azon, hogy egy öreg férfi, mi mást tudhatna azon kívül, hogy 1) jó barátnője a főhősnőnek, 2) igazi férfias férfi, s hogy ha már ez a két tulajdonsága van, akkor ezek hogy férnek el egymás mellett, akkor talán még több poént is bele tudtak volna rakni a történetbe, mert Robert de Niro igazán furcsa karaktert kapott, amin nagyon sokat lehetett volna nevetni. Vagy: nagyon izgalmas konfliktusokra adott volna alkalmat. De nem. Végülis mindegy.

A Hotel Transylvania 2-vel ugyanez volt a baj. Nem volt rossz és nem is volt jó. Ami vicces lehetett volna benne, azt az első részben már elsütötték (és emlékeim szerint szellemesebben, bár, ki tudja, nem a megszépítő messzeség láttatja-e velem így), új poénok viszont nemigen voltak. Volt benne persze mit szeretni, hiszen ez egy bájos világ, bájos karakterekkel, csak hát kicsit olyan volt nézni, mint egy családi fotóalbumot. Az ember egy idő után ráun a lapozgatására. Némi ingerültséget viszont hagyott bennem a befejezés (SPOILER ALERT!): a történet végig a másság elfogadásának nehézségeiről szól, s a forgatókönyvben még a másság elfogadását mímelő, de a túlélő előítéleteket elfedő PC is kap fricskát, de aztán az alapkonfliktus úgy oldódik meg, hogy a főhősről kiderül: mégsem más, mint a környezete. Az anyai ágon hírhedt vámpír grófok leszármazottjának, az első pillantásra inkább emberi apjára hasonlító Denisnek tényleg csak későn nő ki az agyara, de attól még igenis vámpír. Ja, úgy könnyű.