Két dolog van, amit soha sem fogok megérteni Victor Hugo regényével kapcsolatban. Először is azt, hogy hogyan válhatott világszerte népszerű olvasmánnyá. Másodszor pedig, hogy hogyan vergődött el az a rengeteg olvasó a könyv második felééig, amely már valamelyest könnyebben olvasható és érthető lehet. És mindezt még csak nem is kritikai szándékkal jegyzem meg, hanem mivel valóban nem értem.

Legalább három okot tudok mondani, amiért sosem tettem volna nagy összegű fogadást arra, hogy ez a regény befut. Az egyik az, hogy kultúrtörténeti adalékokkal, latin és konyhalatin idézetekkel teletűzdelt, időnként város- és kommunikációtörténeti esszébe forduló, tudós regényről van szó, amelyben csak úgy hemzsegnek a dramaturgiailag felesleges, pusztán korfestő funkciót betöltő szereplők és a cselekmény szempontjából szintén érdektelen, ámde színpompás jelenetek. Külön nehezítik az olvasást a középkori hangulat illusztrálására szolgáló párbeszédek és nehézkes, jegyzetekben megmagyarázott tréfák. Másodszor, a regény uralkodó stíluseszköze az irónia és műfaja erősen szatirikus. Ennek köszönhetően nem tudnék mondani egyetlen szereplőt sem, akivel egy naiv olvasó azonosulni tudhatna (talán az egy Djalit, a kecskét leszámítva). Esmeralda is egy buta liba, aki egy teljesen méltatlan emberbe szerelmes, ahogy ezt a könyv nem győzi hangsúlyozni. A férfiak, akik körül forog Esmeralda története, mind lehetetlen figurák: Phoebus, az üresfejű és tisztességtelen katona, Quasimodo, a szörnyeteg, akinek vonzalma a cigánylány után megindító talán, de közben a lelkében nagy adag gonoszság is van, Claude Frollo, a pap, akinek jóindulatát az egészségesen ki nem élhető vágyak emberfeletti gonoszságba fordítják, Gringoire, a költő-csavargó férj, aki gyáva és korlátolt, híján van a mély érzelmeknek és az erkölcsi szilárdságnak,  ugyanakkor józan visszafogottságával még viszonylag kilóg a többiek körül. S a sort még lehetne folytatni a többi taszító szereplővel: a fösvény, irigy és szívtelen királlyal, a felelőtlen ifjú Jehan Frolloval, Esmeralda anyjával, az egykori szajhával, aki beleőrült lánya elvesztésébe stb. S végül, a könyv sovány és groteszk romantikus történetszálát leszámítva nem is elsősorban regény, mint inkább időnként költői, időnként filozofikus elmélkedés az idő múlásáról. A szerzőt láthatóan egyszerre taszítja és vonzza a múlt. Van a regénynek egy viszonylag következetesen végigvitt, matrjoska szerű szerkezete, amelyben Quasimodo, a Notre-Dame, a Csodák Udvara, a gótikus Párizs mind-mind szimbólumok, egy egyszerre félelmetes, szörnyetegszerű, mocskos, ugyanakkor autentikus és lenyűgöző múlt jelképei, amelyekkel szemben ott vannak a jövőt képviselő király (s vele a régi világot ledöntő monarchia) vagy a későbbi párizsi építkezések (amelyek úgy döntik le a régi Párizst, mint a királyok a régi, hűbéri anarchiát), amelyek ugyan a fejlődés felé mutatnak, de mégiscsak silányabbak. E témát színezi Hugo letagadhatatlan haladáspárti elkötelezettsége, amely újra meg újra átüt a regényen, kifejezést adva a szerző undorának a régi világ ostoba babonássága, kegyetlen embertelensége és a hűbéri világ igazságtalansága iránt.

De, még egyszer mondom, ezek egyikét sem rovom fel a regénynek hibaként. A párizsi Notre-Dame lenyűgöző mű, minden képtelenségével, túlzásával, groteszkségével együtt. Éppen olyan, mint az az elképzelt középkor, amelyet azzal az érthető igénnyel vázolt fel, hogy elutasítsa az emberség nevében. Taszítja és vonzza is egyszerre az embert. 

Az Erkelben tegnap adták az Őrült tánc c. előadást, amely 4 részből állt. Ami jó volt benne, hogy fél óránként szünet volt, így mindig tudtam pisilni, mikor kellett.:) A másik jó dolog az volt, hogy a részek tényleg részek voltak, a szünetek nemcsak elvágtak egy-egy táncot, hanem hagyták, hogy elfeledd az előző tánc hangulatát, és nyitott légy egy új élményre. Volt is belőle bőven!

Az első tánc a Trójai játékok címet viselte, amelyben kisgatyás, sovány, mégis izmos férfiak ugráltak zenére. Furcsa élmény volt, egyrészt mert halálom a meztelenség, másrészt meg, mert gyakorlatilag akrobatikus teljesítmény volt, és nem tánc. Sosem nevettem azokon a képeslapokon, ahol meztelen férfiak kívántak boldog Karácsonyt, vagy boldog születésnapot nekem. Sőt, soha nem is értettem, kik ezek az emberek és miért nincsen rajtuk ruha. Ha most a prűd szó jutott eszetekben, nem tévedtek nagyot.:)) Na, mindegy, kb. 20 percen keresztül néztünk Oroszlánkirályos mintás kisgatyás kisfiúkat tulajdonképpen antilopugrásban szökellni. A 10 éves unokahúgom pszichoszexuális fejlődésének ez olyan mérföldköve lesz, amire még sokáig örömmel fog visszagondolni.

Na, jó, inkább így:

A második rész Petite Mort azaz Orgazmus címmel került a színpadra, és már sokkal de sokkal emberibb és táncszerűbb volt. Mozart zenéjére táncoló, sőt helyenként balettozó, parókás fiatal fiúk és lányok. Jó volt nézni, ahogyan mozognak. Végig azon járt az eszem, hogy amíg nem nőtt mellem, mennyire szerettem balettozni. Mennyire jó volt hercegnőnek képzelni magam, siklani az antilopugrásban, és hangos zenére énekelni a jazz és ritmikus balett előadás közben a közönség szeme láttára. Oké, utóbbi saját ötlet volt és nem is bizonyult túl sikeresnek. :D Azt is bevallom, hogy elpityeredtem az előadás alatt, annyira lassú volt a tánc, szomorú a zeneés mégis menő volt a performansz.

A Hat tánc c. harmadik rész már boldog és vicces volt, szerettem. A fiúk báli ruhát ábrázoló táblákkal táncoltak, a lányoknak bolondos göndör haja volt, és húzták a fiúk agyát végig. Persze, ritmikus balettmozdulatokkal. A negyedik rész a Walking Mad címet viselte. Nem igazán tetszett, pedig én aztán igazán szeretem a szóvicceket.:) Fourey szerint ez egy bulit próbált megjeleníteni, ami egy szakítással végződik. Én szeretek beleképzelni festményekbe és versekbe impressziókat, de ebben a darabban csak ugráló fiúkat és lányokat láttam, egy kerítés mellett. Olyanból pedig már láttunk eleget:

Végül, amiről nem tehetett az előadás, az az, amit én magam a balettről tudok és gondolok. Evészavaros, kislány kinézetű nők, akik a versenyhelyzet miatt állandó stresszben élnek és akiket folyton tudnak miért kritizálni. Tulajdonképpen felnőtt nők egy kislány testében, és egy kislány önbizalmával. Aztán, ott vannak a suliban csúfolt testalkatú, ma már furcsa izomzatú férfiak, akiket szintén kisfiúi testben szeretnek megtartani a koreográfusok. A homoerotikus jelenetektől, és az állandó túlzott szexualitást sugárzó boy to girl táncoktól most tekintsünk is el.

A gyerekkori balett és műugrás/úszás traumái mindig előjönnek, ha balettet nézek. Sajnos annyira önkínzó vagyok, hogy mégis járok balettelőadást nézni. Szeretem a zenét és a táncot is. Pedig, betegesnek láttam már gyerekként is azt, ahogyan viszonyulni kellett volna (és a profik ma viszonyulnak is) a testükhöz. A testünk a balett szerint egy jelkép, a testünk egy eszköz. A testünket lehet éheztetni, lehet agyonsportolni, lehet hülye helyeken formálni. Az sem baj, ha nem jön meg többé a menstruációnk. A testünkhöz hozzáérhet a koreográfus bárhol, hozzáérhet a táncpartnerünk bárhol, hiszen ez maga a művészet. A testünket bárki láthatja egy-egy előadás alatt, akár minden fedés nélkül. A testünk mindenkié, csak a miénk nem. És, látom a táncosokon, hogy nekik ez már teljesen természetes. Bár, engem sosem zaklattak az edzőim, sem a koreográfus (sosem voltam kislányos kislány, és különösen szép sem), én mégsem tenném ki ennek a világnak sosem a gyerekem.

De a balett továbbra is szép, ha az ember nem gondolkodik mások baján!